Nyuszi - utolsó felvonás

Talán ez a legnehezebb írás, amibe belefogtam.
Nem is volt könnyű elkezdeni (befejezni sem). Hogy akkor miért is teszem?
Nos, azt gondolom, hogy ez egyfajta lezárás lesz. Na nem az elmúlt éveké, amiket Nyuszival tölthettem! Nem, nem! Azt aztán soha nem fogom lezárni.
Csak az elmúlt napok szomorú eseményeinek lezárása.
Azt gondolom, hogy egyszer még leírom, aztán már csak a szépre emlékezem. Nem a betegségre, hanem a bolondozásra...

Az már senkinek nem újdonság, hogy a Nyuszi beteg volt és sajnos a kis szervezete feladta a harcot.
A Facebook oldalam is ezzel volt tele, így ez nem újdonság.
Amiről szeretnék itt írni, az az utolsó pár nap.

A dolog picit régebbre nyúlik vissza. Ha jól emlékszem 2013 nyarán tűnt fel, hogy valami gond van a Nyuszi fogacskáival. Akkor még Törökországban éltünk, ráadásul annak is a nagyon keleti részén. Ami azt is jelenti, hogy nyulas (vagyis nyulakhoz értő) állatorvost sehol nem találni. Ez ugye még Magyarországon is elég nagy probléma, főleg vidéken. Mert még maguk az állatorvosok is (legalábbis a becsületesebbek) bevallják, hogy nem mindenki ért a nyulakhoz.
A lakóhelyünktől 600 km-re találtam egy olyan állatorvosi egyetemet, ahol az egyik olyan professzorral sikerült beszélnem, aki értette, hogy miről van szó és vállalta, hogy megvizsgálja a nyuszit. Akkor egyébként a tünetek a következők voltak: nem tudott enni, nyáladzott, csattogtatta a fogát. Más lehetőségem akkor nem lévén a diagnózist magam állítottam fel. Tudom, hogy ez nem túl szerencsés dolog, de átolvastam három nyelven szinte minden létező szakirodalmat, valamint biológusként és tapasztalt nyuszigazdiként azért van némi ismeretem. És mivel a metsző fogak rendben voltak ezért nyilvánvaló volt, hogy a hátsókkal lesz probléma.
A gond csak az volt, hogy ezt hol fogják tudni kezelni.
Megszámlálhatatlan telefonálgatás után végre sikerült a fentebb említett professzorra rátalálni. Meg is beszéltük, hogy megyünk. 2013 októberében autóba ültünk és indulás.
Elazigban volt ez a bizonyos egyetem. A kisállatklinika szuperül felszerelt. Nyuszit meg is röntgenezték.
Végül megvolt az altatás és a fogcsiszolás is.
Azonnal egyértelművé vált, hogy ez a módszer így nem fog működni. Mert bár nagyon kedvesek voltak ezen a klinikán, de szerintem csak a csodának köszönhető, hogy a Nyuszi túlélte azt a beavatkozást.
Mert olyan rengeteg altatószert kapott, hogy csak 7-8 órával a műtét után kezdett elkezdeni egyáltalán reagálni. Majd nagyon-nagyon lassan tért magához.

2013.10.22. Az első beavatkozás után.

De pár nap múlva már a régi volt.
Mivel tudtam, hogy innentől kezdve ezt a beavatkozást meg kell ismételni, és azt is tudtam, hogy ezt Törökországban nem fogom tudni és nem is akarom megoldani, ezért elkezdtem szervezni a hazautazást.

Erről bővebben nem akarok már írni, hiszen egy korábbi írásomban ezt a hazautazást már leírtam (http://turkeyasisee.blogspot.hu/2014/11/kalandos-utazas-egy-nyullal.html)

Itthon aztán 2014 januárjában ismét túlesett egy fogcsiszoláson. Akkor Budapestre vittük fel, az ExoPet rendelőbe. Hihetetlen profik. Csak jókat tudok mondani róluk.

Csak sajnos a Nyuszi nagyon nem szerette az utazást - pontosabban az autóval utazást.
Ezért megpróbáltam keresni egy közelebbi rendelőt. Rá is találtam egy nagyon kedves kis csapatra Miskolcon. Attól kezdve oda hordtam, nagyjából kéthavonta.

2014.05.26. Miskolc

2014.05.26. Miskolc

2014.05.26. hazafelé az autóban

Az utolsó kezelésre, fogcsiszolásra 2014 november 04-én került sor. Ez volt az első alkalom, amikor nem személyesen vittem el, mert én még Törökországban voltam, de a Nyuszi már kezdett nem enni, így nem várhatott a dolog. A szüleim vitték be.
Nem is volt gond, megvolt a beavatkozás, a szokásos módon ment minden. A kis bódultság elmúltával Nyuszi a régi volt.
November végén vagy december elején (pontosan most nem emlékszem) volt, hogy anyukám - aki az én távollétemben nagyon lelkiismeretesen gondozta a nyulat - egy internetes beszélgetés során jelezte, hogy a Nyuszi nem nagyon eszik, nyáladzik és könnyezik. Azonnal a tályog ugrott be. Kértem, hogy tapogassa meg a pofiját. Mondta, hogy talán érez valami borsónyi dudort. De azt is elmondta, hogy ahogy ott masszírozgatta, a Nyuszi azonnal elkezdett enni (és utána már nem is volt gond az evéssel). Jó volt a kedve is. Úgy tűnt, hogy nincs nagy baj és hát tudtam, hogy hamarosan én is otthon leszek majd. (Nekem egy kezelés miatt kellett ott maradnom még Törökországban.)
December 18-án értem haza. Akkor megnéztem a Nyuszit és rádöbbentem, hogy nagy a baj.
Akkor a dudor már nagyon nagy volt, szinte diónyi.

2014.12.20. - Nyuszi meg az ő szeretett birodalma

Annyit szeretnék hozzátenni, hogy a Nyuszi pofiján nagyon nagy volt a szőr, így külsőleg nem tűnt fel a dudor. Csak tapogatással. Amit igazából rajtam kívül nem nagyon engedett meg senkinek. Én tudtam, hogy hogyan kell hozzáérni... (Illetve a tályog többnyire nem fáj a nyuszinak - na meg a nyulak, mint zsákmányállatok, a végsőkig próbálják rejteni a gyengeségüket, sérülésüket... Tehát ha normálisan eszik a nyuszi, akkor nem is olyan könnyű észrevenni, hogy baj van. Akkor csak a tapasztalt nyuszigazdik veszik észre esetleg.)
Másnap azonnal hívtam az állatorvosunkat. Elmeséltem a problémát, de közölte, hogy nekik nincs megfelelő eszközük egy ilyen műtéthez. (Ha jól emlékszem akkor az altatógépet említette.) Ajánlott viszont egy másik állatorvost Miskolcon. Azonnal hívtam őt is, de péntek lévén azt kérte, hogy hétfőn vigyem be, hogy megnézze.
December 22-én, hétfőn be is mentünk.
A doktor megnézte a dudort, röntgen is készült. A diagnózis tályog. Mégpedig hatalmas.

Nem tudom mennyire látszik a röntgenkép ... 

Láttam az orvoson, hogy nem fűz sok reményt a műtét sikeréhez. Korrekt volt, mert felajánlotta, hogy ha gondolom vegyem fel a kapcsolatot más orvosokkal is. Lehet, hogy ebben kicsit az is benne volt, hogy nem bízott a nehéz eset sikerességében ... De sokat beszélgettünk, az elmondottak alapján teljesen megbíztam benne és tudtam, hogy mindent meg fog tenni a Nyuszi gyógyulása érdekében. (Nem is csalódtam benne.)
A műtétet végül december 30-ra tűzte ki. (Nem akarta elrontani a karácsonyomat - bár ez inkább ijesztő volt, mint kedves....) Addig is antibiotikumot kellett kapnia a Nyuszinak.

December 27 - már nem nagyon akart enni, sokszor én adtam kiskanállal a puha tápot. De néha eszegetett magától is, aminek mindig nagyon örültem.

Így utólag visszagondolva talán nem kellett volna ráhúzni ezt a 8 napot, mert ezalatt is nőtt a tályog. A végén már visszaszámoltam, hogy mikor jön már el a műtét, mert már nagyon keveset tudott enni.
Eljött a december 30-a, kedd. Bevittük nyuszikát az állatorvoshoz. Pontosan emlékszem, hogy 9:22 -kor hagytuk ott, hogy majd egy óra múlva mehetünk érte vissza.
Amikor visszamentem, akkor még nagyon bódult volt. Ott ültem vele a műtőben, betekertem a kis takarójába, simogattam, beszéltem hozzá, vártam, hogy ébredezzen.

Közvetlenül a műtét után. Még benn, amikor ébresztgettem. (A takaróját természetesen én vittem, hogy ne azon a rémes fémasztalon feküdjön.)

Látható, mekkora darabot vágott ki belőle az állatorvos. Be volt tokosodva már a tályog.

Szegény kicsikém - elég nagy vágás volt az állán, nagy darabot kellett kivágni belőle :( A kis nyaka véres és jódos volt... Jó húsz percet üldögéltem ott vele amikor végre elkezdte emelgetni a fejét, kezdett ébredezni.
Akkor még betettük a hordozóba (mert ébredéskor nagyon ugrál, dobálja magát) és a váróban ücsörögtünk. A doki meg akarta várni, hogy nagyjából magához térjen, hogy lássa, rendben lesz a dolog.
11 óra körül tudtunk végül hazaindulni.
Nyuszi a hátsó ülésen volt a hordozójában. Figyelmetlen voltam és elkövettem azt a hibát, hogy a táska tetején a kis ablakot nem cipzáraztam be. De meg sem fordult a fejemben, hogy az én kábult nyulam azon a kis résen kifér... Hát pedig a kis bűvész kifért. Egyszer hátrapillantok és azt látom, hogy a még kába nyúl félig kilóg a hordozótáskából, majd a következő pillanatban már ki is ugrott, le az ülésről.
Na, mondom, ezt nem hiszem el. A frissen műtött nyúl lebukfencezik... Ahogy lehetett, azonnal lehúzódtunk az útról, kihalásztam a nyulat az ülés alól. Szerencsére nem ütötte meg magát, nem volt semmi gond.
Visszaraktam a táskába és folytattuk az utunkat haza.

Itthon még sokáig csak billegett. Elég kába volt, de ebben sem volt semmi szokatlan.

Billegés itthon - még kába, kis esetlen.

Estefelé már egész éber volt. Bár leginkább csak feküdt, kucorgott. De ez egy ilyen nagy műtét után nem is csoda! Egy kis vizet azért elfogadott a kezemből.
És mosakodott, ami megint jó jelnek számított.

Szerdán, december 31-én, nagyon örültem, mert vízbe áztatott puha tápot falatozott. Kiskanállal adogattam neki a szájába. Valamint szemcseppentővel adtam neki vizet, elég sokat ivott. Többször is tudtam etetni, nem kellett nagyon erőltetnem. Sőt, este már saját magától majszolt egy kis salátalevelet! Nagy volt az öröm!
Minden okom megvolt a bizakodásra.

De sajnos csütörtökön, január 1-én, változott a helyzet. Egy kis vizet elfogadott ugyan, de a tápot nem kérte. Estére pedig már nagyon csámcsogott, hamarosan elkezdte csattogtatni a fogát (ez fájdalmat jelent). Ekkorra már nagyon inaktív volt. Ha szóltam neki, vagy mellé ültem, nem kapta fel a fejét. Nem is nagyon mozdult. Sőt, amire már nagyon rég nem volt példa: a wc-jén kívül pisilt. Ott, ahol épp volt. Ilyet nem csinált már szinte évek óta!
Éjszaka sokszor felébredtem. Hallottam, hogy a Nyuszinak fájdalmai vannak.
Péntek reggel egyértelmű volt, hogy száguldunk vele Miskolcra. (Egyébként szombaton kellett volna visszavinni, de tudtam, hogy azt nem várhatjuk meg.)
A műtét után maradt még a sebben valami gézdarab, azt hiszem jódos. Azt ki kellett szedni. Ezt a doktor úr úgy 3 másodperc alatt meg is oldotta. Egyébként a seb picit duzzadt volt, de szép. Gyulladásnak semmi nyoma. Láza sem volt. Akkor a doki azt mondta, hogy valószínűleg ez a gézdarab zavarta már, de egyébként nincs gond. Megkapta az antibiotikum adagját és kapott fájdalomcsillapítót is.
Akkor ott egy pillanatra elég kókadt lett, meg is ijedtem. De egy kis simogatás és masszírozás után úgy láttam, hogy jobban van, csak úgy iszkolt be a hordozójába. Sőt, még le is pisilte előtte a vizsgálóasztalt.
De tényleg úgy tűnt, hogy minden rendben van.
Pár szót még váltottam az orvossal, megbeszéltük, hogy másnap azért vigyem vissza - a biztonság kedvéért.
Elindultunk haza.
Alig haladtunk 50 métert, amikor hallottam, hogy a Nyuszi a hátsó ülésen nagyon mocorog a táskájában.
Szóltam apukámnak (vele voltunk, ő vezetett), hogy lehet, hogy baj van és vissza kellene fordulni. Aztán hallottam, hogy Nyuszi nyöszörög vagy felsír röviden. Ilyen hangot nem is hallottam még tőle.
Azonnal hátra nyúltam és előre vettem a táskát és benyúltam hozzá, megsimogattam és beszéltem hozzá. Közben apa helyet keresett, hogy megforduljon. Ezek a pillanatok így utólag összefolynak, de úgy emlékszem, hogy amikor benyúltam hozzá és megsimogattam, akkor még mocorgott. Aztán kinyitottam a hordozó egyik oldalát, ahol a fejecskéje volt. A szeme nyitva volt, de az orrocskája nem mozgott. Néztem a kis mellkasát - az sem mozgott. Akkor hajtottunk be egy parkolóba, megálltunk. Mondtam, hogy azt hiszem, hogy a Nyuszi elment.
Természetesen azonnal visszakanyarodtunk az állatorvoshoz.
Berohantam, bár a szívem mélyén tudtam, hogy már nincs mit tenni.
Az asszisztens észrevett, elhadartam, hogy mi a helyzet, azonnal szólt az orvosnak.
A doki éppen egy kutyust vizsgált, de azonnal intett, hogy menjünk be a hátsó röntgen helyiségbe. Elmondtam, hogy mi a helyzet, közben kivettük Nyuszikát a táskából. A doktor a sztetoszkópjával hosszasan hallgatta, kétszer is, aztán szomorúan közölte, hogy sajnos nincs mit tenni.
Az állatorvos is és az idős asszisztense (aki szintén nagyon sokat foglalkozott a nyuszival) szinte döbbentek voltak. Hiszen a műtétet túlélte, ami egy csoda volt szinte és úgy tűnt jól van ... Szóval ők is őszintén megdöbbentek. Sajnos nem volt már mit tenni.
Megkérdezték, hogy otthagyom-e a tetemet vagy eltemetem. Egyértelmű volt, hogy eltemetem. Bár korábban nem gondolkodtam ilyesmin, de akkor ez volt az egyetlen válasz.
Betettük a kis táskájába a Nyuszit, elköszöntem és elindultunk haza. Illetve az autónál még kivettem a táskából és bebugyoláltam az egyik hófehér takaróba, amit magammal vittem. Így feküdt a hátsó ülésen.

Azt hiszem először még fel sem fogtam.
Ez persze hülyeség. Hiszen attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy elment, amikor a táskát kinyitva megláttam a fejecskéjét. Szóval tudtam, de valahogy automata-üzemmódban voltam. Nem sírtam.
Beültünk az autóba és hazaindultunk.
Elküldtem pár üzenetet gyorsan és felhívtam anyát. Amikor kimondtam hangosan is azokat a szavakat, hogy "Nyuszi meghalt", na ott vált teljesen világossá azt hiszem, akkor már rádöbbentem, hogy megváltoztathatatlan. Akkor egy kicsit talán összezuhantam.
Útközben aztán megbeszéltük még, hogy hová temetjük a Nyuszit. Van egy kertünk egy kis házikóval. Egész szép helyen. A Nyuszi is volt kinn egyszer. Amíg én szőlőt kapáltam, ő egy helyben gubbasztott és nézett. (Egyszerűen nem szeretett a lakásból kimozdulni, nem tudta mire vélni, félt. Nem is nagyon próbálkoztam végül a sétáltatással, mert nem mozdult mellőlem egy centit sem.) Szóval hirtelen az ugrott be, hogy azt a helyet "ismeri" és szép is, ott kell nyugodnia.
Még hazajöttünk a kulcsért és kivittük a kertbe.

Amíg apa megásta a sírt, addig volt időm elbúcsúzni a kis drágától. Csak ültem egy széken és fogtam az ölemben. Sírtam és még beszéltem hozzá. Simogattam és néztem, gyönyörködtem benne.
Kicsit még meleg volt a kis teste (ahogy az oldalán feküdt az autóban, az a része volt még meleg, még nem hűlt ki teljesen). Ahogy ott ültünk, mintha az utolsó melegsége szállt volna át belém. Kicsit hűvös volt, de Nyuszi még így is melegített valamennyire.
Az az utolsó pár perc még egy kis haladék volt. Azt hiszem azáltal, hogy így elbúcsúzhattam tőle, ez valamivel könnyebbé tette az elengedést. Már ha lehet ebben az esetben könnyebbségről beszélni.

2015.01.02. 11:27 - az utolsó fénykép, ami a Nyusziról készült. 

Kicsi angyalka, mintha csak aludni. És most már örökre így alszik ...

Aztán már nem volt több idő.
Betakartam még a kedvenc kék kis takarójába, mellé tettem a kedvenc kék plüssnyusziját (amivel nagyon sokat játszott), sőt, még egy közös fényképet is (még ott is vele legyek).
Így tettük be a sírba.
Elmondhatatlan volt látni, ahogy a föld lassan betemeti.
Még ott maradtam pár percet a kicsi sírnál.

NYUSZI 2008.02.14 - 2015.01.02.

Készítettünk egy "fejfát" is. Hirtelen csak ezt tudtuk összehozni, azokból, amiket éppen találtunk.
A feliratot is csak hirtelen, ceruzával készítettem.
Később majd a sírt is szebben megcsinálom (kövekkel akarom körbe rakni) és a feliratot is megcsinálom rendesen. De aznap így sikerült - azt hiszem ez így is szép. (Már ha lehet ilyesmit a szép jelzővel illetni.)

Aztán hazamentünk.
Otthon nagyon nehéz volt látni a Nyuszi szeretett kis birodalmát immár üresen, elhagyatva. Nagyon szerette ezt a kis helyét. Sokszor ki sem jött, hiába volt nyitva a

Minden érintetlen volt, ahogy Nyuszi otthagyta. Még az előző este bekészített vacsora is ott van (salátalevél és az imádott banán).

Csak szombaton volt erőm összepakolni. Akkor is azért szántam rá magam, mert fájdalmasabb volt nézni, ahogy árválkodnak a dolgai. Mindig azt lestem, hogy mivel motoszkál - ahogy korábban is időnként odapillantottam. Most is azt vártam, hogy zörögjön valamivel ...

Sokáig tartott, mire mindent összepakoltam, becsomagoltam. Az évek során sok mindene gyűlt össze. (Arról már nem is beszélek, hogy legalább ennyi maradt még Törökországban...)

Minden szépen összepakolva, a táska és a ketrec is tele. Ezeket később szépen becsomagoltam fóliába és úgy vittem le a pincébe. 

Íme, a helye most. Fájdalmasan üres.

Azzal, hogy eltemettem a Nyuszit és összepakoltam a kis felszereléseit, még nem zártam le az elmúlt közel 7 évet. Nem is akarom! Pontosan ugyanolyan fontos szerepet fog játszani az életemben a kis füles, mint amilyet korábban játszott. Örökre velem marad. És ez így is van jól - még ha most fáj is.

Az utolsó kép, amin Nyuszi élve szerepel. 2014.12.31. Ha tudtam volna, hogy mi következik, biztosan több képet készítettem volna! Nagyon bánom, hogy idén nem fotóztam többet :(

Ezt is nagyon bánom és még sok más dolgot is. 

De vannak dolgok, amiken már nem tudok változtatni, bármennyire is szeretném...

Még egy gondolat a végére.

Miért is halt meg a Nyuszi pont akkor? 

Ezen nagyon sokat gondolkodtam, agyaltam. Bár már sok jelentősége nincs, de azért bántott, hogy vajon mit kellett volna másképp csinálni.

Valószínűleg a műtét sokkal jobban megviselte, legyengítette, mint ahogy azt gondoltuk. Pénteken pedig kivették ugye azt a kis gézdarabot. Bár tényleg pár másodperc volt, de azért mégis stresszelhette. Kapott antibiotikumot és fájdalomcsillapítót. Ezek még rá is játszhattak a stresszre. (Az ismert dolog, hogy a nyulak könnyen stresszelnek és ez végzetes is lehet.) Ez és a legyengült kis szervezete vezethetett a halálához.

Legalábbis én erre jutottam. Nem tudom, hogy helyes-e vagy sem, de ezt gondolom.

Sokat gondolkodtam azon, hogy ha akkor nem viszem be, akkor nem hal meg. De tudva azt, hogy akkor már komoly fájdalmai voltak és nem nagyon mozgott ... nos, azt gondolom, hogy talán már nem épült volna fel, de fájdalmai lettek volna. 

Természetesen az is felmerült bennem, hogy ha mondjuk egy budapesti orvoshoz viszem, akkor mi lett volna. Megbíztam a miskolci orvosunkban. Nem gondolom, hogy hibázott. 

Lehet, hogy Budapesten más kezelést kapott volna - bár tudom, hogy Nyuszinak a pár órás autóút sem lett volna jó. De lehet, hogy ha mégis elviszem, akkor máshogy alakul. Lehet hogy nem.

Azt hiszem ezen már felesleges agyalni... :( 

Ami történt, megtörtént.

Ezzel az írásommal igyekszem az elmúlt napok fájdalmát is kiírni magamból. 

A közel 7 év alatt rengeteg szép és mókás emlék gyűlt össze (meg vagy 20 GB-nyi fénykép - és videóanyag). Ezek örökre megmaradnak, ezekre fogok figyelni mostantól.

Nyuszi egy kis csoda volt, egy fénysugár. Illetve nem is csak volt! Még mindig az! Az ilyen kis csodák nem tűnnek el nyomtalanul ...

Itt (is) szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki szorított a Nyusziért, végigkísérte az életét és a betegségét is.

Nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg üzenetet, a kedves szavakat, amiket az elmúlt pár napban kaptam. Tényleg nem találok szavakat, amivel kifejezhetném, hogy milyen jól esett! Köszönöm Nektek!

___________________________________________________________________________

... ha elmondhatnám ...

Drága kicsi Nyuszikám,

Ha egyetlen szót mondhatnék neked, akkor az a "Köszönöm!" lenne. 

Köszönöm, hogy 6 évig és 10 hónapig része voltál mindennapjaimnak. Amikor egy vadidegen országban elesettnek éreztem magam, te akkor is ott voltál. Te kis bolondos. Téged nézve az ember nem tudott nem mosolyogni. Neked köszönhetem, hogy bár egyedül voltam ott, de sosem voltam magányos. Te mindig ott voltál - legalábbis azalatt a 4 év alatt, amit kinn töltöttél. De azután is velem voltál, erőt adtál, hogy bármit kibírjak és elviseljek. Mert tudtam, hogy itthon vár az én bolondos nyulam. 

Köszönöm, hogy olyan sok mindent hősiesen kibírtál. Amikor beteg voltál és én azt kértem, hogy küzdj és maradj velem, akkor te megtetted. Kivéve ezt az utolsó harcot - ezt sajnos elvesztettük.

Nagyon jó nyuszi voltál mindig. Egy kicsit sem haragszom a szétrágott kábelek, megrágott falak és ajtók, megtépázott könyvek miatt. Semmiért nem haragszom, amit megrágtál. Örülök, hogy megtetted - mert neked örömet okozott. Különben is, az én hibám volt, hiszen miért hagytam elérhető helyen!

Köszönöm, hogy megvártál engem. Megvártad, hogy hazaérjek, hogy még veled lehessek pár napot, együtt ünnepelhessünk. 

Nagyon okos nyuszi vagy és a legszebb az egész világon!

Sajnálok nagyon sok mindent. Tudom, hogy néha talán mérges voltam. Talán néha hozzád is mérgesen szóltam. Nem akartam! Nem rád haragudtam - te mindig jó nyuszi voltál!

Sajnálom, hogy nem voltam jobb gazdid. Talán nem tettem meg mindent a gyógyulásodért. Talán nem vigyáztam elég jól rád. Nagyon igyekeztem, de azt hiszem sok mindent - vagy legalábbis pár dolgot - elrontottam. Nagyon sajnálom. Bármit megtennék, ha visszaforgathatnám az időt és ha tudnám, hogy mit kell másképp csinálnom! A csillagokat is lehoznám az égről. De tudom, hogy már nincs mit tenni.

Történjék bármi, nekem akkor is te maradsz A Nyuszi. Ezen semmi nem változtat.

Várj rám a Szivárvány-hídnál! Majd ott leszek!