De most valamiért mégis ellenállhatatlan vágyat érzek.
Ugyebár az ígéreteket is meg lehet szegni ;)
Először is hoztam néhány képet. A minap fényképeztem, amikor Diyarbakırba mentünk. Az ottani menekülttábor.
Tudom, nem a legjobb képek, de autóból haladva ennyire tellett tőlem.
Ez a tábor Diyarbakır központjától jó távol van (szerintem 20 km tuti). Mondhatni, hogy a semmi közepén. Valami sportpálya lehetett régen.
És lehet, hogy a képeken nem látszik, de rohadt nagy.
Talán az is látható, elképzelhető, hogy a menekültek élete nem fenékig tejfel az ilyen sátortáborokban.
Főleg, hogy jön a tél...
A gyerekeknek iskolába is kéne járni, de nem minden esetben oldható meg.
Szóval ezek az emberek ülnek és várnak. Mire? Talán a csodára.
A menekültkérdésnek persze van egy másik oldala is. Mondhatom, hogy a "mi oldalunk". Igen, akikhez menekültek. Nekünk kell elviselni őket, eltartani őket. Én természetesen megértem, hogy ez nem egyszerű.
Főleg, hogy folyamatosan hallani hírekben, hogy elégedetlenkednek stb.
Van, ami már nálam is kiveri a biztosítékot.
Alapvetően úgy állok hozzá a kérdéshez, hogy igenis segíteni kell, mert ki tudja, hogy nekünk mikor lesz ilyen segítségre szükségünk. Emberek vagyunk és embertársainkon segíteni tulajdonképpen kötelességünk.
De azért azt én sem felejtem el, hogy a menekülteknek nem csak jogaik vannak, hanem kötelességük. Ha egy másik országba kényszerülnek menni, akkor kötelességük betartani az ottani szabályokat. Kötelesek beilleszkedni. Nehogy már kellemetlen legyen nekik mondjuk a templomokon a kereszt látványa! Hát ez pont olyan, hogy engem néha zavar az ötszöri imára hívó ezan "üvöltése". Itt van 20 méterre a dzsámi és igazán hangos tud lenni. De mit tudok tenni? Semmit. Nincs jogom panaszkodni emiatt. Szóval ezért mondom azt, hogy a menekülteknek NINCS JOGA panaszkodni amiatt, hogy kényelmetlen a kereszt látványa. Vagy kényelmetlen, hogy a boltban sertéshúst árulnak.
Ha nem akarja látni, akkor nem megy oda.
De ha már oda megy, akkor neki kutya kötelessége alkalmazkodni. És nincs mese.
Segítek én nagyon szívesen, ahol és ahogyan csak tudok. Támogatom, hogy fogadjuk be a nehéz helyzetben levőket - akik erre tényleg rászorulnak. De akkor cserébe elvárom, hogy ne követelőzzenek, hanem alkalmazkodjanak és fogadják el azt, hogy a mi kultúránk és vallásunk (esetleg) eltér az övéktől.
Ezt a kis kirohanásomat egy rövidke személyes tapasztalattal szeretném zárni.
Nálam itthon a lakás több pontján is vannak "magyar" dolgok. Egy-egy zászló, kép, stb. (Én büszke vagyok a magyarságomra.) Több hűtőmágnesem is van, különböző magyar motívumokkal.
Ez a kedvencem, a hűtőn fő helyen van:
A magyar cuccok mellett TERMÉSZETESEN Nyuszi képe az, ami a lakás minden pontján szintén felfedezhető :)
A hűtő ugye rohadt nagy, a konyha "dísze". Természetesen központi helyen áll és így minden egyes díszítőelem jól látható rajta.
Nos, a lényeg az, hogy egyszer egy ismerős meglátva a Szent Koronát, rajta természetesen a kereszttel, szinte fel volt háborodva, hogy ezt hogy tudom kirakni. Hogy jobb lenne ha levenném, mert ilyet egy muszlim országban ... stb. Na én erre szépen, udvariasan közöltem, hogy ez bizony nagyon fontos jelképe az én országomnak, ezért eszembe sincs elrejteni. Az én lakásomban azt teszek ki és oda, amit csak akarok. Ha valami nem tetszik, akkor arra van az ajtó és ki lehet menni!
Mivel ez a bizonyos hűtőmágnes már évek óta a szokott helyen van, ezért lehet sejteni, hogy ki volt az, aki elhagyta a lakást :) És a menekülteknek is csak ezt tudom mondani: Ez az én országom, itt úgy élek, ahogy megszoktam. Ha valami nem tetszik, akkor el lehet menni! (Jó, ez most így tudom, hogy nagyon hülyén hangzott, hiszen egyelőre még én is bevándorló vagyok egy másik országban ... De magyar vagyok, Magyarország az otthonom és ezen semmi nem fog változtatni.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése