Je suis Charlie - vagy mi van?

Pár gondolatot jegyeznék meg a közelmúltban történt párizsi eseményekkel kapcsolatban. A dolgokat nem részletezem, hiszen úgyis mindenki tudja, hogy mi történt.
Tulajdonképpen nem is akartam írni erről, de aztán valahogy mégis úgy gondoltam, hogy leírom a véleményemet. Már csak azért is, mert olyan sok mindent hallok, látok, olvasok ezzel kapcsolatban...

Most ugye szinte minden híroldal azt harsogja, hogy az Al Kaida jemeni tagozata vállalta magára a Charlie Hebdo elleni merényletet. (Ez a jemeni banda egyébként az egyik legvéresebb, legelvetemültebb, legagresszívebb csoport az Al Kaidán belül.)
Simán el tudom képzelni, hogy valóban ők voltak. Sőt, ugye több jel is utal arra, hogy valóban így van. De az is felmerült bennem, hogy az ilyen szervezetek azért szeretnek beleülni a készbe! Ez persze csak egy kósza gondolat, de átfutott az agyamon. Arról van szó, hogy valakik megcsinálnak valami balhét és az jó nagyot szól, esetleg még az elkövetők is életüket vesztik (így nincs, aki ellent mondhatna), akkor egy csoport gyorsan jelentkezik, hogy "ja, hoppá, mi voltunk". (Ez valami olyan dolog, mint amikor egy főnök kissé erélyesen kérdezi, hogy "ki készítette ezt a beszámolót?", persze mindenki kussol. Majd mikor a főnök megjegyzi, hogy jól sikerült, akkor rögtön van lelkes jelentkező.)
Jó, tudom, ez most elég idétlen gondolat, de eszembe jutott, na. És ha már eszembe jutott, akkor leírom. Mert leírhatom.
Végül is azt hiszem, hogy teljesen mindegy, hogy ténylegesen ki követte el. Azt gondolom, hogy a radikális iszlamista csoportok nagyjából úgyis egy helyről indultak. A kiindulási pont mindegyiknél ugyanaz - sőt, talán annyira nem is elkülönültek, mint ahogy azt előadják. Szerintem az egész valahol összefügg, sok esetben működnek együtt. Azt is valószínűnek tartom, hogy az egyes szervezetek között átjárás van - a tagok innen oda csapódnak, vándorolnak.
Én mindenesetre amikor a radikális iszlamista csoportokra gondolok, akkor többnyire együtt kezelem őket. Nálam nem igazán különülnek el. Na persze azt én is tudom, hogy az egyes csoportoknak, tagozatoknak vannak sajátosságai. De valahogy én akkor is azt gondolom, hogy bizony van összefüggés a látszólag különálló csoportok között is.

De térjünk vissza a merénylethez. Mi is történt? Adott egy szatirikus hetilap (azt hiszem ez a hivatalos neve), ami meglehetősen sajátos stílusban közöl rajzokat és írásokat különböző témában.
Egyes témák megközelítése sérti bizonyos csoportok meggyőződését.
Na, ebbe én is belebonyolódtam. Akkor ezt most magyarul: közöltek olyan karikatúrákat, rajzokat, amelyek az iszlám vallás prófétáját, Mohamedet sértő helyzetben ábrázolták, ez pedig a muszlimokat sértette (egyébként nekik már maga Mohamed képi ábrázolása sértő, mert nem lehet ilyet tenni).
Ennyi.
Bár senki nem kérdezett, de én mégis elmondom, hogy mit gondolok erről.
Először is olvastam több olyan megközelítést, hogy a Charlie Hebdo kiprovokálta a támogatást.
Nos, ez valamilyen formában igaz. De szeretném megjegyezni, hogy a szatíra, mint műfaj esetében ez nem szokatlan. ("Szatíra: A komikus ábrázolásnak a humornál jóval élesebb, elutasítóbb fajtája. Legfőbb kifejező eszköze a többféle módon megnyilvánuló gúny. Különleges fajtája a paródia, s rokonságot tart a groteszkkel is.") Bevallom én nem mindig kedvelem ezt a fajta humort. Én nem valószínű, hogy egy ilyen újságért pénzt adnék ... de az emberek különbözőek. Sőt, más az ingerküszöbünk is! Mondjuk például én, hívő keresztényként, még soha nem estem senki torkának sem azért, mert esetleg durva Jézus viccet mondott, vagy Isten nevével durván káromkodott (tudjuk, mire gondolok - sokat hallani).
A fenti hetilapot nem ismerem igazán, de arra fogadni mernék, hogy nem csak az iszlámra volt kiélezve. Biztosan jelentek meg más csoportokkal kapcsolatban is rajzok, írások.
De "érdekes módon" ilyen támadás csak egy bizonyos csoporttól jött.
Elismerem, hogy ezt a fajta humort sokszor elég nehéz tolerálni. Én azonban akkor is abban hiszek, hogy ez túl erős reakció volt. Ezt nem lett volna szabad így lereagálni. Mert ez megoldás? Hogy halomra lőnek egy tucat embert csak azért, mert egyes rajzok sértették az ő vallási meggyőződéseket?
Olvastam olyasmi megközelítést, hogy "megérdemelték, minek piszkálták az alvó oroszlánt - naná, hogy beléjük harapott". Nos, igen, ha én ingerlek egy oroszlánt, az biztosan szét fog tépni. Nem is csodálkozhatok. De az oroszlán egy ösztönlény, egy állat, aki nem igazán fontolgat mielőtt cselekszik. Ő csak saját magát/területét védi.
Azt is megkérdezhetném, hogy ha egy lány mondjuk miniszoknyát, kivágott felsőt visel, tehát kihívóan öltözködik, akkor ez egyenes következménye annak, hogy megerőszakolhatják? És akkor is azt kapja a lány, hogy megérdemelte, hiszen minek öltözködött úgy ...
Nem, senki nem érdemel ilyesmit.
Azt sem érdemli senki, hogy a munkahelyén fegyveresek törjenek rá és mészárolják le.
Ha egy pillanatig nem nézzük, hogy mit rajzolt, akkor ugye már más a helyzet.
Azok az emberek, akiket lelőttek, ők mit tettek? Rajzoltak? És mondjuk az elmúlt hónapokban mit tettek az ISIS tagjai Irakban és Szíriában? Vagy a Boko Haram Nigériában? Vagy az Al Kaida, vagy az Al Nuszra Front .... sorolhatnám.
Szóval, a reakció érthető? Megsértették a muszlimokat?
Mivel ismerem az iszlámot, mint vallást, így tudom, hogy az utóbbi kérdésre a válasz az, hogy igen.
Én sem lennék boldog, ha Jézust sértő pózokban látnám (bár bevallom, hogy van néhány ilyen témájú vicc, amin tudok nevetni). De fegyvert akkor sem fognék a rajzolóra. Ez nem megoldás.

Egyébként szerintem a Charlie Hebdoban közölt rajzok nem a merénylet okai voltak, hanem ürügyei.
Remélem nem lövök nagyon mellé, de én úgy tudom, hogy az ok és ürügy között van különbség: mégpedig az, hogy az ürügy tulajdonképpen mondvacsinált ok.
Megmondom, mire is gondolok! A radikális szervezetek kiválóan tudják használni azt a "hisztériát", ami a merényletet követte. Hatalmas feneket kerítettek a rajzoknak, a felháborodás csak nő. Olyanok figyelmét is ráirányították ezekre a rajzokra, akik addig nem igazán foglalkoztak vele. Egyre többeknek jutott/jut eszébe, hogy megérdemelték a sorsukat azok az újságírók. A merényletet követően a francia állam is kiállt a megtámadottak mellett, elítélte a támadókat (meg hajtóvadászat, aztán azok levadászása következett). Nagyon sok állam fejezte ki együttérzését. Sőt, ugye volt az a bizonyos megemlékezés, sétálás. Ott is nagyon sok állam képviseltette magát.
Nos, ez most mind-mind szálka a radikális (de sok nem radikális!!) szemében.
Mindez erősíti a muszlimok összefogását, ezen belül pedig a radikálisok még több támogatást kapnak. (Mert sokan fogják azt gondolni, hogy "hiszen ezek nyíltan sértegethetnek minket, senki nem állítja le őket, csak a radikálisok lépnek fel, akkor azok nem is rossz fiúk".)
Ok, lehet, hogy nem jól látom ezt a dolgot, de mindaz a felhajtás ami ezt a merényletet követte, minden tüntetés, minden ezzel kapcsolatos nyilatkozat egyfajta reklám a radikális iszlamista szervezetek számára. Én valahol azt hallottam, hogy a negatív reklám is reklám...
Mindezeken kívül egyébként az a bizonyos merénylet - meglátásom szerint - még jobban elmélyítette az ellentétet az iszlám és a többi vallás között. Félelmet keltett az a tudat, hogy már Európában, a saját hazájukban sem lehetnek biztonságban az emberek. (Ja, én már hónapokkal ezelőtt megmondtam, hogy a radikálisok itt vannak körülöttünk, nincsenek azok pár ezer kilométerre. Mindenhol ott vannak. Magyarországon is. Név szerint is tudnék említeni szimpatizánsokat. Persze Magyarország kicsi ország, nem igazán tökéletes célpont. Nem kell félni!) Az iszlamofóbia (a muszlimok szeretik ezt a szót használni) eddig is megtalálható volt, de úgy látom, hogy felerősödött. És én ezen valahogy nem is csodálkozom...
És hogy ez az ellentét mennyire elmélyült muszlim oldalról is, azt az is jelzi, hogy egymást érik a tüntetések és a templomok felgyújtása. Ha az volt a terv (vagy annak egy része), hogy a keresztények ellen hangoljanak - hát úgy néz ki, hogy bejön.

A merénylet kapcsán oly sokat emlegetett szólásszabadsággal kapcsolatban is van néhány gondolatom.
Egyrészről egy jó dolog, hiszen mindenkinek jogában áll szabadon kifejteni a véleményét.
Másrészt viszont arra azért oda kellene figyelni, hogy véleményünkkel ne sértsünk meg másokat. Legalábbis a szükségesnél jobban ne!
Illetve arra is figyelni érdemes, hogy a véleményünk kifejtésével ne hozzunk baj a saját fejünkre.
Csak halkan jegyzem meg, hogy nekem is lenne nagyon sok véleményem és meglátásom, amit ha akár csak itt leírnék és valaki olyan olvasná, akinek a vallási meggyőződését sérti ...
Szóval tudni kell élni a szólásszabadsággal is. Pontosan azért, mert a világ olyan, amilyen. Mert egyes emberek nem úgy reagálnak a sérelmekre (vélt vagy valós), ahogy mi tennénk.
Valahol olvastam egy frappáns megfogalmazást. Nem tudom szó szerint idézni, de az volt a lényege, hogy a szólásszabadság olyan gyógyszer, ami helytelenül adagolva többet árt, mint használ, vagy méreg is lehet. Nos valami ilyesmit gondolok én is.

A következő képet az interneten futottam össze, pontosan már nem is emlékszem, hogy honnan töltöttem le. De eszembe jutott, hogy erről bizony van véleményem (na persze, miről nincs...), így eltettem későbbre.
Íme a kép:

Ezt én egyszerűen rémesnek találom. 

Egyetlen élet is túl drága ahhoz, hogy értelmetlenül oltsák ki! Senki nem érdemli meg azt, hogy lemészárolják! 

Talán korábban írtam már erről, de itt is szeretnék pár szóban kitérni ezekre a dolgokra.

Azt mindenki tudja, hogy Siirtben élek, ami közel van Irakhoz és Szíriához is (talán túl közel). 

Már tavaly tavasszal is folyamatosan érkeztek a hírek mindkét országból. (Korábban is, de én annyira nem figyeltem.) A híradóban részletesen beszámoltak a tömeggyilkosságokról, képeket és videó felvételeket mutattak. Néztem, szomorkodtam, elhűltem, aztán foglalkoztam valami mással.

Bár tőlem néha csupán 3-400 kilométerre történtek a dolgok, én úgy voltam vele, hogy én európai lévén védve vagyok az ilyesmitől. Hiába vagyok ott a közelben, bennem mindig az van, hogy én Magyarországhoz és Európához tartozom. Velem azok a rémségek nem történhetnek meg.

Nem mondtam ugyan ki, de úgy voltam vele, hogy "na bumm, az arabok irtják egymást, nem az én dolgom". Nem is nagyon követtem a híreket, híradót sem nagyon néztem. Amikor mégis láttam azokat a véres képeket, akkor persze szomorkodtam, mérgelődtem, de nem tartott sokáig. 

Ez így ment egészen augusztusig, amikor James Foley -t "nyilvánosan" végezték ki. (Majd ugye utána még több nyugati foglyot és volt még sok ezer ottani áldozat.) 

Akkor ledöbbentem. Basszus, hiszen ő is egy "fehér ember". Ő is külföldi, csak odakerült (rossz helyen rossz időben). Akkor rádöbbentem, hogy ez már nemcsak az "arabok szokásos hülyesége". Akkor jutottam el oda, hogy ezektől tényleg senki nincs biztonságban, nincsenek tekintettel valóban senkire. 

Akkor kezdtem odafigyelni, hogy mi is zajlik arrafelé. 

A fenti képről is ez jut eszembe. Hogy amíg úgy éreztem, hogy tőlem távol van, engem nem érint, addig nem nagyon foglalkoztam vele. De amint valamiért közelinek kezdtem érezni, akkor már felfigyeltem rá. Hiszen ez velem is megtörténhet. Ha pedig a párizsi eseményekre gondolok, akkor hozzáteszem, hogy akár a saját hazámban is.

OK, nem vagyok naiv. Tudom, hogy a fenti kép más akar kifejezni. Valószínűleg a készítője arra akarta felhívni a figyelmet, hogy milyen rémesek vagyunk mi, emberek (európaiak), hogy amíg más népcsoportok (még konkrétabban akár muszlimok) vannak veszélyben, addig az minket nem érdekel. De amint a közelünkbe kerül és az áldozatok szinte közülünk (még konkrétabban európaiak, sőt keresztények közül) kerülnek ki, akkor már fel vagyunk háborodva, össze vagyunk törve.

Nos, lehet, hogy pont ezek az események ráznak fel újabb embereket.

Az a "néhány halott Párizsban" dolog meg egyenesen ízléstelen. Szerintem. Azért, mert nem halt meg több száz vagy több ezer ember, már nem is számít? Azok a halottak is ugyanúgy fájnak az emberiség nagy részének, mint a szíriai, palesztin, ukrán, vagy egyéb nemzetiségű ártatlan halottak.

Hát én valahogy így gondolom és látom a dolgokat. Ez legalábbis az a része a véleményemnek, amit szerintem következmények nélkül leírhatok. Ki tudja, talán egyszer még nyugodtan le merem majd írni mindazt a rengeteg dolgot, ami a fejemben kavarog. 

Egyébként pedig:

És most megyek, megnézem végre, hogy mi van Szíriában és Irakban, mert már hetek óta hanyagoltam a témát ...

Kis török belpolitika

Elkezdtem bogarászni régi jó szokás szerint a kedvenc török híroldalamat.
Igazából azt akartam megnézni, hogy mi történt Irakban és Szíriában az elmúlt pár hétben, amit ugye kihagytam.
De felkaptam a fejem egy rövidke hírre.
Ennek bemutatása előtt, mielőtt a hírt kommentálnám, meg kell világítanom egy sajátos törökországi jelenséget, ami nem kevés gondot okoz a belpolitikában, az egész társadalomra komoly hatása van. Sőt, már régen túlnyúlt az országhatáron is.
Megpróbálom röviden vázolni a helyzetet. (Egyébként már régen akartam erről is írni, de elég hosszú a téma, így eddig hanyagoltam :) De most eszembe jutott és azt gondoltam előszedem.)

Még mielőtt bármit is leírnék, ismét meg kell jegyeznem, hogy minden szó az én saját véleményemet tükrözi. Nem tudok pártatlan lenni (és mivel ez az én blogom, nem is próbálom meg ennek a látszatát kelteni), mert én személy szerint ki nem állhatom ezeket az embereket. Mármint a mozgalom tagjait, amit lentebb be fogok mutatni.
Szóval előre is elnézést kérek azért, ha valakit megsértek a véleményemmel.
Megint elmondom, hogy ki lehet fejezni ellenvéleményt - a megjegyzés lehetősége nyitott, lehet vitatkozni. Én kinn sem szégyellem a véleményemet, ugyanúgy elmondom, mint ahogy most itt le fogom írni. Nem félek én a világon senkitől :)

De nézzük miről is van szó pontosan.
Lehet, hogy vannak akik számára ismerősen cseng Fethullah Gülen neve. Vannak cikkek vele és mozgalmával kapcsolatban még magyar híroldalakon is. Tehát akár az is hallhatott róla, aki nem foglalkozik komolyabban a törökországi hírekkel.
Ki is ez az ember? Nagyon röviden azt tudnám mondani, hogy egy hitszónok. Én azt szoktam mondani, hogy önjelölt vallási vezető. Kis mozgalmat hozott létre ami mára hatalmassá nőtte ki magát.
Tudomásom szerint nem járt vallási iskolába az alap Korán-iskolán kívül. Mindent, amit tudott kezdetben rokonoktól, később könyvekből sajátította el. (Bocsánat ha tévedek és mégis van felsőfokú végzettsége ... én kicsit próbáltam keresni, de nem találtam erre vonatkozóan semmit.)
Nem fogok belemenni az iszlám különböző irányzatainak magyarázatába, mert akkor tuti, hogy még holnap is itt ülhetnék. Elég annyi a dologról, hogy ez a bizonyos Gülen egy Bediüzzam Said Nursi nevű korábbi hitszónok tanításait és elképzeléseit vallja magáénak, ezeket vitte és fejlesztette tovább. (Sőt, azt is mondhatnám, hogy sokat elferdített, a saját elképzelései szerint alakított.) Said Nursi vezéreszméi pedig a következők (többek között, nagyjából): A két fő ellenség az ateizmus és a materializmus. Ezek csak úgy győzhetők le, ha az iszlám vallás teljesen megújul. Az iskola, a nevelés nagyon fontos, hiszen itt alapozható meg minden. Az egyén a közösség része, a közösségi életnek pedig (mármint egy iszlám vallású államnak, köztársaságnak) pedig a Koránon és a sarián kell alapulnia.
(saria: vallásjog, az iszlám vallás vezérelve, mindent a Korán, vagyis az isteni kinyilatkoztatás szerint kell végezni, úgy kell élni - ez ugye évszázados szokásokat, előírásokat jelent). A nagyobb vallásokhoz (a monoteista vallásokhoz) toleránsnak kell lenni.
Ok, hosszan lehetne ezt még tovább sorolni, részletezni. De nem fogom. Felesleges. Aki akarja, úgyis utánanéz. (Sőt, meg lehet engem is kérdezni, szívesen elmondom, amit tudok - de itt nem akarom részletezni.)
Térjünk picit vissza az előbb említett elvekhez. Csupán egy pillanatra. Csak nekem tűnik úgy, hogy némi ellentmondás van? Egyrészt megújulást szorgalmaz, másrészt viszont a sariát tekinti megoldásnak.
Illetve a tolerancia a többi monoteista valláshoz? Amikor közben a saját vallásukat tartják az egyetlen megfelelőnek? És akkor ez még a legenyhébb kifejezés... Amit igazán gondolok az iszlám és a többi vallás viszonyáról, azt sajnos nem fejthetem ki részletesen :) De el lehet képzelni!
Én személy szerint nagyon nem szimpatizálok ezzel a mozgalommal (sem), de azt még én is elismerem, mert van néhány értelmesnek mondható gondolata. Pontosabban régebben volt (szerintem mára már teljesen elment az esze). Itt például arra gondolok, hogy tőle származik az is, hogy a Koránt 25 évenként újra kellene értelmezni az aktuális körülmények tükrében. Ez azért elég logikus hozzáállás, nem?
Azt is meg kell említenem, hogy sokat foglalkozott a dzsiháddal is (a fegyveressel csak érintőlegesen, de akkor is), illetve burkoltan a kalifátus visszaállítását is szorgalmazta.
Szóval lehet mondani jót és rosszat is. Én mondjuk inkább rosszat tudnék, ha folytatnám, de ez csupán az én véleményem.

Bocsánat, elkalandoztam. Térjünk vissza Fethullah Gülenhez.
Hitszónok, prédikátor volt (illetve még mindig annak tartják, meg írónak meg ki tudja minek). Párszor le is tartóztatták, mert felbujtónak ítélték. Aztán egyszer csak megalapította a mozgalmát. Úgy valamikor a 90-es években. (Elnézést, de nem nagyon volt kedvem utánanézni :) Mert annyira nem érdekel és annyira utálom, hogy nagyon. Ha valakit zavar, akkor szóljon és pontosan utánanézek.)
Nem is tudom, hogy pontosan minek is nevezzem ezt a mozgalmat vagy micsodát. A neve cemaat (dzsemaat), amit én gyülekezetnek szoktam fordítani. Valójában vallási alapon szerveződött csoport, ami polipként igyekszik a csápjait az élet különböző területeire kiterjeszteni. Tehát már lényegesen túlnőtt az eredeti szerepén - vagyis azon, aminek lennie kellene. Lehet, hogy van erre egy jobb szó, de én a mozgalmat használom itt.
Egyébként még azt érdemes Gülenről tudni, hogy Erdogan talán egyik legnagyobb ellensége most.
Ami érdekes lehet, hogy korábban Gülen és Erdogan (a volt miniszterelnök, jelenleg köztársasági elnök, hamarosan az ország teljhatalmú ura) szoros kapcsolatban álltak. Gülennek és a mozgalmának nagy szerepe volt abban, hogy Erdogan és a pártja 2002-ben hatalomra jutott. Akkoriban még szövetségesek voltak.
Ez persze gyorsan megváltozott. Mára már szabályosan ellenségek. Gülen élő egyenes adásban átkozza meg Erdogan, családját és bárkit. Erdogan pedig beszédeiben nem kíméli Gülent és mozgalmát (emellett persze totális boszorkányüldözés zajlik, igyekeznek felszámolni a mozgalmat).
Nos, ezt talán egy picit bővebben kifejtem.
A 90-es években még kifejezetten jó volt a kapcsolat Gülen és Erdogan között. Sőt, Erdogan és még sok közvetlen munkatársa (akik közül sokan ma is mellette vannak a politikai elitben) rendszeresen kapcsolatban álltak Gülennel és mozgalmával. Azt is mondhatnám, hogy a mesterük volt. Talán nem túlzás :)
Elméletileg ugyanúgy képzelték Törökország jövőjét: a korábbinál sokkal vallásosabb államot. Jó, ha nem is teljesen a sarián alapuló, de mégis sokkal vallásosabbat.
Erdogan viszont időközben rájött, hogy ezzel a húzással bizony magára haragítaná az ország nagy részét, ugyanis totál szembe ment az atatürki elvekkel.
Márpedig Atatürknek a mai napig is nagyon sok híve van. (Ha nem lenne egyértelmű, akkor Musztafa Kemal Atatürkről van szó, akit a török állam megalapítójának tartanak.)
Szóval Erdogan belátta, hogy a Gülen által elképzelteket nem lehet bevezetni, meg kell maradni a szekuláris államnál. Nos legalábbis papíron ... mert az azért elég világosan látszik, hogy Erdogan igyekszik minél szorosabbra fűzni a kapcsolatot az államvezetés és a vallás között. Mondhatni két kapura játszik: egyrészt próbál megfelelni Atatürk híveinek, másrészt próbál a vallás felé terelni, annak minél nagyobb szerepet adni. Ez persze nem korrekt, de ez van.
Nos, ahogy azt már említettem, Fethullah Gülennek és mozgalmának nagy szerepe volt Erdogan és pártja hatalomra kerülésében.
Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy Gülen szólt a mozgalma tagjainak - akik már akkor is szép számmal voltak - hogy itt van ez az én "barátom", ha ő hatalomra kerül, akkor nekünk is nagyon jó lesz, támogassátok hát pénzzel és szavazattal bőségesen. Mivel a birka mód követés elve teljesen jellemző az országban, ezért meg is lett a kért támogatás. Hatalomra is került Erdogan és bandája.
Gülen közben rájött, hogy Erdoganék nem fogják betartani azt, amit ígértek (neki), vagyis nem fogják lenyomni a törökök torkán azt, hogy az állam sarián és Koránon alapuljon. De még annak a látszatát is igyekeznek elkerülni, hogy a vallásnak nincs nagy szerepe a kormányzásban. (Na jó, közben ez kicsit változott, mert igenis van szerepe, nem is kicsi. Valójában minden Erdogan szája íze szerint történik.)
A barátságnak tehát vége szakadt, az ellenségeskedés pedig néha érdekes - és külső szemlélő számára néha mulatságos - helyzetet teremtett.
Nem akarom sokáig húzni a történetet, Fethullah Gülen már az állam ellenségének számít.
Hogy miért is? Nos, erre sok indokot fel lehetne sorolni. Volt egy nagy balhéja. Vagyis sok, de egy különösen kiverte a biztosítékot. A 90-es évek végén kezdett "bedurvulni" és akkor kezdett sokak ellenségévé válni. Többek között Atatürkre használt nagyon sértő jelzőket (hájas, nagyképű, személyi kultusz ... meg ilyenek). Azt tudni kell, hogy Atatürk megsértése még ma is bűnnek számít, csakúgy, mint az állam jelképeinek megsértése. Börtön is jár érte. (Na például én ezért nem nagyon írok Atatürkről - mert egyetlen jó szót sem tudnék róla mondani, rosszat ellenben akár órákig megállás nélkül.) Hát ez akár már elegendő is lehetett volna, hogy az állam ellenségének bélyegezzék.
De persze összeszedtek még ezt-azt. Csak a biztonság kedvéért.
Gülen ha jól emlékszem, akkor 1997-ben vagy 99-ben távozott Amerikába. A hívei persze mondogatják, hogy gyógykezelés meg ilyenek. Pedig nyilvánvaló, hogy elmenekült. (Illetve pont jó időben sétált ki az országból, mert nemsokkal utána már perelték és elfogták volna.) Szóval azóta ott él Pennsylvaniában és onnan osztja az észt. Törökországban meg közben már lezajlott a hosszúra nyúlt tárgyalása, elfogatóparancs van ellene és börtönbüntetésre ítélték. (Erdogan hiába kérte többször, az USA nem adja ki, mert a mozgalomnak ott is sok iskolája van, ami ott is rohadt sok pénzt jelent. Meg még ki tudja, hogy miért nem adja ki! Olvastam már olyan véleményt is, hogy összejátszott a CIA-val ... de ki hisz már feltétel nélkül az ilyesminek??)

1998-ban még "jóban" voltak. Ma már egy ilyen kép lehetetlen ...

... ma már ez van

Az ellenségeskedés néha egészen bedurvult. Gülen és a mozgalma odáig süllyedt, hogy szervezkedtek az ellenzékkel is (tavaly voltak választások - mekkora szívás volt, hogy még így sem tudták megverni Erdogan pártját). Nagyon csúnya dolgok derültek ki: lehallgatás, mocskolódás ... nem békés eszközökkel ment a sárdobálás. Fethullah Gülen például televíziós felvételen és élő adásban is megátkozta Erdogan, a pártját, a családját, a munkatársait. Igen, megátkozta. Valami ilyesmi volt, hogy dőljön a fejükre (Erdogan és családja) a háza, vagy égjen le ... meg ilyesmi. (Sőt, azt elsőkézből tudom, hogy a mozgalom drága iskoláiban a diákokat csoportos imára terelték és együtt kellett átkozni Erdoganékat.)
A drága elnök úr pedig a beszédeiben ostorozta, néha gúnyolta Gülent és a mozgalmat. Mióta köztársasági elnök lett, annyira talán nem is (bár mostanában nem nagyon hallgatom a beszédeit). De korábban gyakran szórakoztam azzal, hogy próbáltam kitalálni, hogy vajon a beszédje hányadik percében kezdi emlegetni Pennsylvániát, Gülent, a mozgalmat. Volt, hogy fogadást is kötöttem, ha éppen nem egyedül néztem :) Ki sosem maradt és mondjuk egy 20 perces beszéd első 5 percében általában megjelent. Ha jobb kedve volt Erdogannak vagy éppen nem húzták fel nagyon, akkor talán a beszéd felénél kezdte emlegetni a mozgalmat valahogy. Lehet, hogy szemét dolog ilyenen szórakozni, de valahogy el kell ütni az időt ...
Egyébként most, hogy a választások elmúltával Erdogan hatalma megszilárdult, elindult egy folyamat, aminek a célja a mozgalom felszámolása. Korábban említettem már, hogy boszorkányüldözés folyik - hát tényleg olyan. Folyamatosan olvasni, hogy újságírókat, rendőröket, ügyvédeket, bankárokat ...  stb tartóztatnak le, rúgnak ki. Erdogan is megmondta, hogy ha kell, akkor egyenként fognak megszabadulni a mozgalom tagjaitól.
Még egy érdekesség: ezt a mozgalmat az utóbbi időben nagyon sok helyen 'paralel'-ként emlegetik. A szó természetesen párhuzamost jelent, a használata pedig arra utal, hogy Gülen mozgalma szabályos párhuzamos államot hozott létre, illetve kíván létrehozni a török államon belül. És ez tényleg így is van!

Most pedig, mivel nem szeretném hosszúra nyújtani ezt az írást (unalmas lehet - ki a fenét érdekel a török belpolitika??? még engem sem igazán!), pár szóban bemutatom, hogy hogyan is van jelen ez a mozgalom az országban. Röviden mindenhol ott vannak. Vannak híveik az élet minden területén. Katonák, rendőrök, ügyvédek, bírók, orvosok, vállalkozók ... és még hosszan sorolhatnám. Van tévécsatornájuk, rádiócsatornájuk, egy országos napilapjuk, több kisebb magazinjuk, internetes oldaluk. Van nagyon sok magániskolájuk (általános - és középiskola, meg dershane nevű délutáni iskola). (Iskolájuk egyébként már a világ több, mint 100 országában van!!) Nem is tudom, mit felejtek ki ebből a felsorolásból. De nem túlzás azt állítani, hogy az élet minden területén ott vannak.

Hogy micsoda összefonódás van, azt példákkal is be tudom mutatni.
Adott mondjuk egy vállalkozó, egy cég, ami orvosi eszközöket forgalmaz. Elmegy egy kórházba tárgyalni. Kérdezi tőle a kórház beszerzésekért felelős alkalmazottja, hogy mondjuk előfizető-e a mozgalom napilapjára. Ha igen, akkor jó, ha nem, akkor elő kell fizetnie és garantálnia kell, hogy 2 évig előfizető is marad, különben nem kötnek vele üzletet. (Ez a napilap egyébként tudomásom szerint egyike a legdrágábbaknak. Az ára a többi napilaphoz képest a duplája.)
Ez még az enyhébb. Mert van olyan is, hogy az üzletkötés feltétele az, hogy egy bizonyos összeget adományozzon (4 számjegyű, forintban 6 számjegyű) a mozgalomnak vagy pedig támogasson egy diákot azáltal, hogy a méregdrága magániskolájukban befizeti a tandíjat.
Ilyen és ehhez hasonló dolgok szinte mindennaposak. És ezeket első kézből tapasztalom, ha kell bizonyítékot is tudok szolgáltatni, hogy nemcsak kitaláció.
Ahogy már említettem az élet minden területén jelen vannak.
Azt már Fethullah Gülen korábban is szinte nyíltan kijelentette, hogy a két fő célpont van, amit be kell venni ahhoz, hogy az általa elképzelt (vallásos) jövő megvalósuljon: az igazságszolgáltatás és a közigazgatás. Valamint azt is kijelentette, hogy az iskola nagyon fontos, hiszen itt még könnyebben alakíthatóak a gyerekek.
A cél megvalósításához tényleg mindent bevetettek. Mindenhol ott vannak, minden mindennel összefügg. Hatalmas vagyonra tett szert a mozgalom (dollár milliárdokról van szó) és mindent átszövő hálózatot épített ki.
Na, akkor még egy példa, amivel ezt a hálózatot be tudom mutatni:
Azt már említettem, hogy nagyon sok iskolájuk van. Ezek nagyon drága magániskolák. Vannak általános iskoláik, középiskoláik és vannak úgynevezett "dershane" -k (ezek délutáni, tanfolyam szerű iskolák, ahol az iskolában leadott tananyagot adják le megint, de többnyire tonnaszámra töltetik ki a teszteket).
Azt, hogy hogyan is működik egy ilyen magániskola és dershane, azt azért tudom teljesen pontosan, mert egy évet az én kis, Seyma nevezetű barátnőm is járt ilyenbe. Szóval pontosan tudom, hogy mekkora gáz. Az oktatás színvonala semmiben nem tér el az állami iskoláétól. Sőt, olyan idióta tanárok vannak... Néha kedvem támadt volna bemenni és megtépni egy-egy tanárnőt. A legfontosabb az volt, hogy a gyerekek úgy viselkedjenek, ahogy szerintük egy muszlimnak kell. Ha valami olyat láttak, ami szerintük helytelen, már hívták is a gyerek szüleit. Egy alkalommal Seyma apját hívták fel azzal, hogy a lánya kihívóan sétál! Aztán másik alkalommal Seyma összefutott egy régi (fiú) osztálytársával iskola után az utcán. Kb 3 percet beszélgettek (én is ott voltam!!) Egy tanárnője arra járt és azonnal hívta Seyma anyját, hogy a lánya fiúkkal enyeleg. És még hosszan sorolhatnám.... Tényleg nagyon durva dolgok miatt hívogatták a szülőket (én mondtam Seymának, hogy adja már meg nekik az én telefonszámomat, engem hívjanak fel és majd én eligazítom őket, hogy mivel foglalkozzanak.)
(Ja, egyébként hívtak óraadóként angol nyelvet oktatni ebbe az iskolába. Mert aki angoltanár van, arról inkább nem beszélek - még törökül sem tud rendesen, angolul meg pláne! Szóval engem hívtak, hogy legalább a kiejtést megtanítsam. 7 líra/óráért - na kösz, annyiért nem éri meg felkelni sem!)
Ezért az iskoláért egyébként egy tanévre 6000 lírát fizettek Seyma szülei. Ebben a tanításon kívül csak egy ebéd volt benne, ami Seyma elmondása 90%-ban ehetetlen volt (ami azért érdekes, mert Seyma abszolút nem válogatós, a vasszöget is megeszi, ha éhes). Az iskolában egyébként a közös ima mindennél fontosabb volt, ezek végén sokszor közösen átkozták Erdogant és kormányát (igen, a gyerekeknek is kötelező volt). Továbbá sokszor tanítás után is benn kellett maradni, akár este 5-ig, 6-ig. Ilyenkor különböző fejtágítás, agymosás ment, Fethullah Gülen videóüzeneteit nézték.
Ha már a hálózatot szerettem volna bemutatni (pontosabban annak egy szeletét): Akik ebbe az iskolába járnak, azoknak az egyenruhát egy bizonyos boltban kell megvásárolni (a tulaj természetesen a mozgalom tagja). A tankönyveket pedig az NT hálózat boltjaiban lehet megvásárolni jó drága pénzen - ez szintén a mozgalom kezében van.
Nos, ez csak egy kis szelete, egy kis példa. Nem is akarom hosszabbra nyújtani.

Rémes ez a mozgalom, szabályosan agymosás folyik. Ismerek lányokat, akik lelkes tagok. Magukat a többiek fölé helyezik. Folyamatosan csak vallási szöveget nyomatnak, meg hogy milyen jó ez a mozgalom. Fiúkat-férfiakat is ismerek, de ugye a lányokkal többet találkozom,így azt jobban tudom.
Engem rengetegszer próbáltak beszervezni, meghívni valamilyen összejövetelükre. Na de velem aztán nem bírnak el :)

Nem fogom már ennél hosszabbra nyújtani, habár tudnék még ezekről mesélni.
Még a végére szeretném elmesélni azt a hírt, ami pár nappal ezelőtt (ja, közben ugyanis volt millió dolgom és ezért már vagy 4 napja írom ezt a bejegyzést) kicsit kiverte a biztosítékot.
A hír egészen pontosan január 9-i. (Tudjuk, párizsi merénylet meg ilyenek...)
Fethullah Gülen egy aznapi beszélgetés során kivételesen nem az AKP-t és Erdogan szemelte ki, hanem a hógolyózó, játszó embereket. Arról beszélt, hogy mennyire fáj látni neki, hogy Törökországban az emberek hógolyóznak, szánkóznak, örülnek a télnek és a hónak. Miközben a "világ vért sír", a "muzulmánok pedig fájdalomtól nyögnek". Szemrehányás tett azért is, hogy egyesek a téli szünetet kihasználva üdülni mentek, esetleg szilvesztereztek. Feltette a nagy kérdést is, hogy "ezek emberek vagy állatok".
Nos, "kedves" Fethullah Gülen. Tudom, hogy ezeket a sorokat a büdös életben soha nem fogod elolvasni, de azért válaszolnék. Én nem gondolom, hogy ha itthon zokogok és gyászolok folyamatosan, akkor a világ hirtelen megszépül. Ha esik (esne) a hó és kimennék szánkózni, hógolyózni, attól még ugyanaz az ember lennék, mint aki már hónapok óta figyelemmel kíséri a közel-keleti eseményeket mondjuk. Aki a saját szegényes módszereivel néha megpróbálja felhívni a figyelmet arra, ami ott zajlik. Aki saját maga gyűjtött és juttatott el adományokat a menekültekhez. Ugyanaz az ember vagyok, aki rengeteg felvételt és képet látott, olyanokat, amikről soha az életben még csak beszélni sem akar, de beleégtek a memóriájába.
Attól, hogy én mondjuk kinn hógolyózom és nevetgélek a barátaimmal pár percet vagy órát, attól már állat leszek?
A világ vérkönnyeket sír. Igen. Ha én is azt fogom, akkor változni fog valami? Ha a nap 24 órájában mondjuk csak imádkozom, ha bezárkózom, attól jobb lesz? Ha gyászolok, ha sírdogálva otthon üldögélek, akkor azzal változtatok valamit?
És egyébként is! Nekem vajon nem jár az az 1-2 óra hógolyózás, amikor kikapcsolhatom a világot és csak játszhatok? Amikor visszaülök a gép mellé, úgyis minden itt lesz, ugyanúgy. A gondok mindig megvárnak.

Ok, tudom, ezt már eléggé továbbgondoltam :) Bocsi. De leírtam, mert ehhez volt kedvem.
Egyébként meg, ha én egyszer ezzel a Fethullah Gülennel összefutnék, lenne mit mondanom neki...
Annyira mondjuk nem vágyom rá, de ha a véletlen úgy hozná ...

Gyerekes dolgok

Még december 22-én olvastam egy cikket egy magyar híroldalon. Szokásomtól eltérően átböngésztem, hogy itthon vajon miről szólnak a hírek - ha már úgyis hazajöttem. (Itt szeretném megjegyezni, hogy az elmúlt időszakban a közel-keleti helyzetet sem követtem - de nem lesz ez mindig így! Visszatérek! Ezt befejezem és majd megnézem, hogy mit csinálnak azok ott.)

Szóval már akkor szerettem volna írni ezzel kapcsolatban, de akkor még ugye más dolgok foglalkoztattak. (Nem részletezem, írtam erről már eleget.)
Ez a bizonyos hír arról szólt, hogy a török köztársasági elnök hazaárulásnak minősítette a fogamzásgátló szerek használatát.
Erdogan egy lakodalmon mondott beszédet, amiben elmondta, hogy "egy vagy két gyerek nem elég".
Arra kérte a fiatalokat, hogy legalább három gyereket vállaljanak. (Egyébként többször hallottam már ebben a témában megszólalni korábban is, mindig a három vagy annál több gyerek mellett kampányolt.)
Ez még nem minden! Szeretném szó szerint idézni, hogy mit is mondott még:
"Egy gyerek az egyedüllét szinonimája, kettő a vereségé, három az egyensúlyé, négy pedig a bőségé. Isten pedig gondoskodik a többiről."
Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Erdogan már vagy két éve be akarta tiltani teljesen az abortuszt. Akkor azt mondta, hogy "Vallásunk (az iszlám) egyetlen helyet jelölt ki a nők számára (a társadalomban): az anyaságot". A tervét nem tudta végül kivitelezni a közvélemény felháborodása miatt.
Egyébként szintén Erdogan mondta, hogy a férfiak és nők egyenjogúsága természetellenes.

Nem tudom, hogy ki hogy van a fentebb leírtakkal, de nálam kicsit kiverte a biztosítékot. Bár nem is tudom, hogy miért, hiszen 5 éve ott élek, megszokhattam volna. Mert ez nemcsak Erdogan, hanem a társadalom nagy részének is véleménye.

Még mielőtt bármit is leírnék, szeretném ismét kijelenteni - ahogy azt már nagyon sok írásomban megtettem - hogy én csak és kizárólag az általam tapasztaltakról nyilatkozom. Amiket a közvetlen környezetemben (Kelet-Törökország) az elmúlt 5 évben láttam és hallottam. Eszembe sincs a teljes országra vonatkozóan általánosítani. Már csak azért sem, mert Törökország hatalmas és bárhol élhetnek modernebb és konzervatívabb családok.
Valamint az itt olvashatók dolgok a saját véleményemet tükrözik. Senkire sem kötelező érvényű. Sőt! Lehet bárkinek ellenvéleménye. Még szívesen is fogadom. Sosem vagyok ellene egy jó kis eszmecserének. Azt is többször mondtam, hogy engem lehet kritizálni, kijavítani, leosztani ... stb - a hozzászólás lehetősége bárki számára elérhető.

Ez után a "töltelékszöveg" után szeretném kicsit kifejteni a véleményemet Erdogan fenti szavaival kapcsolatban.
Nézzük először is a gyerek dolgot.
Nos igen, gyerekáldás az bizony bőven van. A kórházakban a legsűrűbben látogatott részleg a nőgyógyászat és a gyerekorvosi rendelők. Sőt, például Siirtben van erre már egy külön kórház is.
Nagyon sok olyan családot ismerek, ahogy van kicsi gyerek, meg pici és még újszülött is.
A három gyerek az tényleg a minimum - de általában nem állnak meg ennyinél. Most itt gondolkodom, de hirtelen nem jut eszembe olyan család, ahol csak 1 vagy 2 gyerek lenne.
Az nem számít, hogy azt a gyereket nincs miből felnevelni, hogy szegény a család. A lényeg, hogy gyerek szülessen, aztán majd lesz valahogy ...
Gondolom mondanom sem kell, hogy nekem ez a hozzáállás nem túl szimpatikus.
De jobb ha én már nem szólok semmit.
Engem úgyis elkönyveltek már elég értéktelen nőnek. Bizony! Merthogy nincs gyerekem.
Ezt így megkaptam a szemembe. Konkrétan, hogy nőként muszáj férjhez mennem és gyereket szülnöm. Kötelező. (Aki tud törökül: a mecbur szót használták amikor ezt mondták, aminek a jelentése: kell, kötelező.)
Nem mondom, hogy picit sem bántott a megjegyzés, de kaptam én már ott ennél hidegebbet is :) Már nem tudnak bántani, fel sem veszem, ha ilyen hülyeségeket beszélnek. (Lehet engem nagyképűséggel vádolni, elfogadom, de akkor is azt mondom, hogy nagyon sokan nincsenek velem egy szellemi színvonalon. Ha valaki nem hiszi, nagyon szívesen vendégül látom 1-2 hétre. Jöjjön, nézzem körül, ismerjen meg ottani embereket, akiket én is ismerek és akikről az előbb kijelentettem, hogy nem egy szinten vagyunk.)
Nem viccelek, teljesen komolyan mondom, hogy ha valakivel megismerkedek, először elegyedek szóba, akkor az első kérdése az, hogy gyerek van-e. És amikor azt mondom, hogy nincs, akkor rögtön sajnálkozik és gyorsan mond egy imát, hogy legyen. A vadidegen is.
Vajon tényleg nem ér semmit az a nő, akinek nincs gyereke?
Én azt gondolom, hogy nagyon sok nőnek hatóságilag tiltanám meg, hogy gyereket szüljön. Ez durván hangzik tudom. De vállalom. Egyszerűen nem értem, hogy a "putriba", a totális szegénységbe hogy mernek gyereket vállalni - ráadásul 4-5-6-7 gyereket. Olyan helyeken élnek emberek, amit nézni is fáj. Kosz, piszok, éhezés. És sajnos az ilyen területeken a kitörés lehetősége is teljesen minimális (ha nem nulla), sokszor iskolába sem nagyon járatják a gyerekeket. Vagy mert nincs, vagy mert a szülők sem jártak és úgy ítélik meg, hogy nincs rá szükség. Főleg a lányok esetében.
(Ok, van tankötelesség, de nem tudják mindenhol ellenőrizni. Vajon miért látok iskolaidőben olyan sok 8-10 éves gyereket az utcán? Cipőt pucolnak, koldulnak.)
Nagyon sok olyan családot is ismerek, ahol már 4-5 gyerek van, az apuka dolgozik egyedül, alig jönnek ki a kevéske havi fizetésből, de újabb gyereket vállalnak. Mert Isten adja. Majd Isten megsegít. (Meg persze azok a balekok, akik még hajlandóak nekik 50-100-200 lírákat kölcsön adni, holott tudják, hogy sosem adják vissza.)
Én azt gondolom, hogy gyereket az vállaljon, aki becsülettel fel tudja nevelni. Aki el tudja látni, aki felelősségteljes felnőtté tudja nevelni.
De itt a gyereknevelés igazából annyi, hogy ha rosszat csinál jól megveri, üvölt vele, egyébként meg kiküldi az utcára, hogy ne otthon rontsa a levegőt. Különben is, ahol sorba jönnek a gyerekek, ott egy vagy több kisebb mellett a nagyobb gyerekre vajon mennyi idő jut?
A gyerek kérdésnél meg kell jegyeznem azt is, hogy hiába írunk már 2015-öt, arrafelé bizony még mindig nagyon sok helyen, nagyon sok családban él az a nézet, hogy a fiúgyerek sokkal többet ér, mint a lány. Ez olyan mélyen gyökerezik, hogy szerintem még 100 év múlva is megtalálható lesz.
Hozzá kell persze tennem azt is, hogy néhány családban nem ez a helyzet. De sokaknál bizony nagyon is! El szeretnék mesélni nagy vonalakban egy történetet.
Elég közeli ismerősömről van szó, tehát elég jól ismerem az életét, a dolgait. (Nem barátnő, csak ismerős! Ezt fontosnak tartottam megjegyezni...) Nem tudom pontosan hány éves, de olyan 40 körül lehet. Van már 7 gyereke. Elég nehezen esett teherbe, mindig gyógyszeres segítséggel volt peteérés és tüszőrepesztés. A legkisebb gyerek most olyan 2 -2,5 éves. Amikor megszületett, az orvos közölte, hogy máris életveszélyes volt az állapota és annyira kétséges volt, hogy életben marad, hogy több orvos nem volt hajlandó kezelni. (Én 8 hónapos terhesen láttam és szabályosan ijesztő volt. Nem túlzok: a nagy hasa a combja közepén lógott. Féltem ránézni.) A szülés is nagyon bonyolult volt. De végül az asszony és a baba is megmaradt. Lehetett volna örülni. De akkor miért is nem örült? Mert ez a baba is lány volt. Mind a hét gyermek lány.
És ezért ő nagyon szomorú. Mert azért próbálkozik újra és újra, hogy fiút szüljön. Van néhány sógornője, aki szívja a vérét, hogy nem tud fiút szülni. A saját fülemmel hallottam. A családjából nagyon sokat mondogatják, hogy kellene egy fiú, kellene egy fiú ...
Az után a bizonyos hetedik lány után a nőgyógyász megmondta, hogy ne vállaljon több gyereket, mert ott marad a műtőasztalon.
Valahogy mégis addig addig ügyeskedett, míg kb egy évvel később újra teherbe esett. Ha jól emlékszem, akkor olyan ötödik-hatodik hónapban járt amikor elvetélt. Sokáig az asszony életéért is küzdöttek.
De ő túlélte.
Megmondjam mi keserített el? Hogy miután magához tért a műtét után, az első kérdése az volt, hogy mi lett volna. Miután megtudta, hogy lány, már nem is volt olyan szomorú ...
És amikor legutóbb beszéltem, kiderült, hogy még mindig szeretne teherbe esni, mert hátha végre fiú lenne...
Egyébként bár itt is van terhesgondozás, ez a nő nem járt, mert félt, hogy az ultrahang kimutatja, hogy lány lesz. Én ezt már akkor sem értettem és most sem értem. Nyugodtabb volt így, hogy nem tudta a nemét egészen a megszületésig?
Ha belegondolok, akkor ez még a jobb hozzáállás. Ugyanis ismerek egy olyan nőt, aki terhesen elment ultrahangra, megtudta, hogy lánya lesz. Hazament és elkezdte emelgetni a kanapét. Hogy elvetéljen...

Itt eljutottunk az abortusz kérdéséhez. Az írás elején említettem, hogy Erdogan be akarta tiltani.
Nem tiltotta be, ennek ellenére nem nagyon van. Nagyon sok orvos nem is végez ilyen műtétet.
(Egyszer pont nőgyógyásznál voltam, benn várakoztam a dokira, közben az asszisztenssel beszélgettem. Elmondta, hogy volt egy pár ott aznap, kicsi gyerekük van, a nő terhes lett, de nem akarják megtartani azt a gyereket. A doki elhajtotta őket, ő nem végez abortuszt. Állítólag az abban a kórházban dolgozó másik nőgyógyász végez ilyet - nem tudom, nem is érdekelt a dolog.) Úgy társadalmilag is elég kényes a téma, nagyon elítélik sokan.
Azt gondolom, hogy arrafelé nem is végeznek sok ilyen beavatkozást. Ott inkább megszülik.
A fogamzásgátló módszerekről van azért némi fogalmuk az ottani nőknek. (Jól van na :) Tudjátok, nők egymás között sok mindent kitárgyalnak!)
Mivel a házasság előtti nemi élet ott szinte nincs, házasságban meg aztán tökmindegy már, ezért csak azok használnak valamit, akiknek már van egy rakás gyerekük és nem nagyon akarnak többet.

A bejegyzés elején említettem még Erdogan véleményét az egyenjogúságról. Meg hogy a nőknek egy dolguk van az életben: anyának lenni. Ez annyira tipikus! Igen, ennyit ér egy nő. Szüljön, főzzön, mosson, takarítson, kussoljon. Bocsi, de így van. Nagyon sok helyen. Láttam és hallottam.
Nagyon hosszan lehetne írni a nők helyzetéről. Talán egyszer fogok is. De nem most.
Most csak annyit jegyeznék meg, hogy én még mindig tapasztalom, hogy nőket alacsonyabb rendűként kezelik. És mivel az ottani nőket ilyen szellemben nevelik, ezért ezt ők el is fogadják és természetesnek veszik.
Ez is azon dolgok egyike, amit soha az életben nem fogok megérteni...

Végezetül csak annyit szeretnék még a témához hozzátenni, hogy ha nekem gyerekem lenne, az utolsó hely, ahol engedném, hogy nevelkedjen, az Törökország. Legalábbis a keleti régió.
Nagyon sok mindent lehetne még írni a gyerek témában, az oktatási rendszerről. De szerintem ennyi egyelőre elég. Lehet, hogy még sok is :)
Én nagyon örülök, hogy Magyarországon nevelkedtem, ebben a családban. Nekem szimpatikus az a felnőtt nő, aki lettem :) Hű, jól el vagyok szállva magamtól, mi?
De most komolyra fordítva a szót. Miután volt lehetőségem összehasonlítani a saját gyerekkoromat és fiatalkoromat néhány velem egykorú ottani lányéval - huhhh, irdatlan különbségek vannak.
Szóval én nagyon örülök, hogy úgy nőttem fel, ahogy felnőttem. A saját gyerekemnek is valami ilyesmit kívánnék, ha lenne. Ez pedig csak Siirttől és környékétől megfelelő távolságban lehetséges.
Mekkora az a megfelelő távolság? Hát az biztos, hogy olyan 1500 km-nél kezdődik, de még jobb, ha 3000 km-nél ...

Nyuszi mindenhol ... :)

Nyuszi - utolsó felvonás

Talán ez a legnehezebb írás, amibe belefogtam.
Nem is volt könnyű elkezdeni (befejezni sem). Hogy akkor miért is teszem?
Nos, azt gondolom, hogy ez egyfajta lezárás lesz. Na nem az elmúlt éveké, amiket Nyuszival tölthettem! Nem, nem! Azt aztán soha nem fogom lezárni.
Csak az elmúlt napok szomorú eseményeinek lezárása.
Azt gondolom, hogy egyszer még leírom, aztán már csak a szépre emlékezem. Nem a betegségre, hanem a bolondozásra...

Az már senkinek nem újdonság, hogy a Nyuszi beteg volt és sajnos a kis szervezete feladta a harcot.
A Facebook oldalam is ezzel volt tele, így ez nem újdonság.
Amiről szeretnék itt írni, az az utolsó pár nap.

A dolog picit régebbre nyúlik vissza. Ha jól emlékszem 2013 nyarán tűnt fel, hogy valami gond van a Nyuszi fogacskáival. Akkor még Törökországban éltünk, ráadásul annak is a nagyon keleti részén. Ami azt is jelenti, hogy nyulas (vagyis nyulakhoz értő) állatorvost sehol nem találni. Ez ugye még Magyarországon is elég nagy probléma, főleg vidéken. Mert még maguk az állatorvosok is (legalábbis a becsületesebbek) bevallják, hogy nem mindenki ért a nyulakhoz.
A lakóhelyünktől 600 km-re találtam egy olyan állatorvosi egyetemet, ahol az egyik olyan professzorral sikerült beszélnem, aki értette, hogy miről van szó és vállalta, hogy megvizsgálja a nyuszit. Akkor egyébként a tünetek a következők voltak: nem tudott enni, nyáladzott, csattogtatta a fogát. Más lehetőségem akkor nem lévén a diagnózist magam állítottam fel. Tudom, hogy ez nem túl szerencsés dolog, de átolvastam három nyelven szinte minden létező szakirodalmat, valamint biológusként és tapasztalt nyuszigazdiként azért van némi ismeretem. És mivel a metsző fogak rendben voltak ezért nyilvánvaló volt, hogy a hátsókkal lesz probléma.
A gond csak az volt, hogy ezt hol fogják tudni kezelni.
Megszámlálhatatlan telefonálgatás után végre sikerült a fentebb említett professzorra rátalálni. Meg is beszéltük, hogy megyünk. 2013 októberében autóba ültünk és indulás.
Elazigban volt ez a bizonyos egyetem. A kisállatklinika szuperül felszerelt. Nyuszit meg is röntgenezték.
Végül megvolt az altatás és a fogcsiszolás is.
Azonnal egyértelművé vált, hogy ez a módszer így nem fog működni. Mert bár nagyon kedvesek voltak ezen a klinikán, de szerintem csak a csodának köszönhető, hogy a Nyuszi túlélte azt a beavatkozást.
Mert olyan rengeteg altatószert kapott, hogy csak 7-8 órával a műtét után kezdett elkezdeni egyáltalán reagálni. Majd nagyon-nagyon lassan tért magához.

2013.10.22. Az első beavatkozás után.

De pár nap múlva már a régi volt.
Mivel tudtam, hogy innentől kezdve ezt a beavatkozást meg kell ismételni, és azt is tudtam, hogy ezt Törökországban nem fogom tudni és nem is akarom megoldani, ezért elkezdtem szervezni a hazautazást.

Erről bővebben nem akarok már írni, hiszen egy korábbi írásomban ezt a hazautazást már leírtam (http://turkeyasisee.blogspot.hu/2014/11/kalandos-utazas-egy-nyullal.html)

Itthon aztán 2014 januárjában ismét túlesett egy fogcsiszoláson. Akkor Budapestre vittük fel, az ExoPet rendelőbe. Hihetetlen profik. Csak jókat tudok mondani róluk.

Csak sajnos a Nyuszi nagyon nem szerette az utazást - pontosabban az autóval utazást.
Ezért megpróbáltam keresni egy közelebbi rendelőt. Rá is találtam egy nagyon kedves kis csapatra Miskolcon. Attól kezdve oda hordtam, nagyjából kéthavonta.

2014.05.26. Miskolc

2014.05.26. Miskolc

2014.05.26. hazafelé az autóban

Az utolsó kezelésre, fogcsiszolásra 2014 november 04-én került sor. Ez volt az első alkalom, amikor nem személyesen vittem el, mert én még Törökországban voltam, de a Nyuszi már kezdett nem enni, így nem várhatott a dolog. A szüleim vitték be.
Nem is volt gond, megvolt a beavatkozás, a szokásos módon ment minden. A kis bódultság elmúltával Nyuszi a régi volt.
November végén vagy december elején (pontosan most nem emlékszem) volt, hogy anyukám - aki az én távollétemben nagyon lelkiismeretesen gondozta a nyulat - egy internetes beszélgetés során jelezte, hogy a Nyuszi nem nagyon eszik, nyáladzik és könnyezik. Azonnal a tályog ugrott be. Kértem, hogy tapogassa meg a pofiját. Mondta, hogy talán érez valami borsónyi dudort. De azt is elmondta, hogy ahogy ott masszírozgatta, a Nyuszi azonnal elkezdett enni (és utána már nem is volt gond az evéssel). Jó volt a kedve is. Úgy tűnt, hogy nincs nagy baj és hát tudtam, hogy hamarosan én is otthon leszek majd. (Nekem egy kezelés miatt kellett ott maradnom még Törökországban.)
December 18-án értem haza. Akkor megnéztem a Nyuszit és rádöbbentem, hogy nagy a baj.
Akkor a dudor már nagyon nagy volt, szinte diónyi.

2014.12.20. - Nyuszi meg az ő szeretett birodalma

Annyit szeretnék hozzátenni, hogy a Nyuszi pofiján nagyon nagy volt a szőr, így külsőleg nem tűnt fel a dudor. Csak tapogatással. Amit igazából rajtam kívül nem nagyon engedett meg senkinek. Én tudtam, hogy hogyan kell hozzáérni... (Illetve a tályog többnyire nem fáj a nyuszinak - na meg a nyulak, mint zsákmányállatok, a végsőkig próbálják rejteni a gyengeségüket, sérülésüket... Tehát ha normálisan eszik a nyuszi, akkor nem is olyan könnyű észrevenni, hogy baj van. Akkor csak a tapasztalt nyuszigazdik veszik észre esetleg.)
Másnap azonnal hívtam az állatorvosunkat. Elmeséltem a problémát, de közölte, hogy nekik nincs megfelelő eszközük egy ilyen műtéthez. (Ha jól emlékszem akkor az altatógépet említette.) Ajánlott viszont egy másik állatorvost Miskolcon. Azonnal hívtam őt is, de péntek lévén azt kérte, hogy hétfőn vigyem be, hogy megnézze.
December 22-én, hétfőn be is mentünk.
A doktor megnézte a dudort, röntgen is készült. A diagnózis tályog. Mégpedig hatalmas.

Nem tudom mennyire látszik a röntgenkép ... 

Láttam az orvoson, hogy nem fűz sok reményt a műtét sikeréhez. Korrekt volt, mert felajánlotta, hogy ha gondolom vegyem fel a kapcsolatot más orvosokkal is. Lehet, hogy ebben kicsit az is benne volt, hogy nem bízott a nehéz eset sikerességében ... De sokat beszélgettünk, az elmondottak alapján teljesen megbíztam benne és tudtam, hogy mindent meg fog tenni a Nyuszi gyógyulása érdekében. (Nem is csalódtam benne.)
A műtétet végül december 30-ra tűzte ki. (Nem akarta elrontani a karácsonyomat - bár ez inkább ijesztő volt, mint kedves....) Addig is antibiotikumot kellett kapnia a Nyuszinak.

December 27 - már nem nagyon akart enni, sokszor én adtam kiskanállal a puha tápot. De néha eszegetett magától is, aminek mindig nagyon örültem.

Így utólag visszagondolva talán nem kellett volna ráhúzni ezt a 8 napot, mert ezalatt is nőtt a tályog. A végén már visszaszámoltam, hogy mikor jön már el a műtét, mert már nagyon keveset tudott enni.
Eljött a december 30-a, kedd. Bevittük nyuszikát az állatorvoshoz. Pontosan emlékszem, hogy 9:22 -kor hagytuk ott, hogy majd egy óra múlva mehetünk érte vissza.
Amikor visszamentem, akkor még nagyon bódult volt. Ott ültem vele a műtőben, betekertem a kis takarójába, simogattam, beszéltem hozzá, vártam, hogy ébredezzen.

Közvetlenül a műtét után. Még benn, amikor ébresztgettem. (A takaróját természetesen én vittem, hogy ne azon a rémes fémasztalon feküdjön.)

Látható, mekkora darabot vágott ki belőle az állatorvos. Be volt tokosodva már a tályog.

Szegény kicsikém - elég nagy vágás volt az állán, nagy darabot kellett kivágni belőle :( A kis nyaka véres és jódos volt... Jó húsz percet üldögéltem ott vele amikor végre elkezdte emelgetni a fejét, kezdett ébredezni.
Akkor még betettük a hordozóba (mert ébredéskor nagyon ugrál, dobálja magát) és a váróban ücsörögtünk. A doki meg akarta várni, hogy nagyjából magához térjen, hogy lássa, rendben lesz a dolog.
11 óra körül tudtunk végül hazaindulni.
Nyuszi a hátsó ülésen volt a hordozójában. Figyelmetlen voltam és elkövettem azt a hibát, hogy a táska tetején a kis ablakot nem cipzáraztam be. De meg sem fordult a fejemben, hogy az én kábult nyulam azon a kis résen kifér... Hát pedig a kis bűvész kifért. Egyszer hátrapillantok és azt látom, hogy a még kába nyúl félig kilóg a hordozótáskából, majd a következő pillanatban már ki is ugrott, le az ülésről.
Na, mondom, ezt nem hiszem el. A frissen műtött nyúl lebukfencezik... Ahogy lehetett, azonnal lehúzódtunk az útról, kihalásztam a nyulat az ülés alól. Szerencsére nem ütötte meg magát, nem volt semmi gond.
Visszaraktam a táskába és folytattuk az utunkat haza.

Itthon még sokáig csak billegett. Elég kába volt, de ebben sem volt semmi szokatlan.

Billegés itthon - még kába, kis esetlen.

Estefelé már egész éber volt. Bár leginkább csak feküdt, kucorgott. De ez egy ilyen nagy műtét után nem is csoda! Egy kis vizet azért elfogadott a kezemből.
És mosakodott, ami megint jó jelnek számított.

Szerdán, december 31-én, nagyon örültem, mert vízbe áztatott puha tápot falatozott. Kiskanállal adogattam neki a szájába. Valamint szemcseppentővel adtam neki vizet, elég sokat ivott. Többször is tudtam etetni, nem kellett nagyon erőltetnem. Sőt, este már saját magától majszolt egy kis salátalevelet! Nagy volt az öröm!
Minden okom megvolt a bizakodásra.

De sajnos csütörtökön, január 1-én, változott a helyzet. Egy kis vizet elfogadott ugyan, de a tápot nem kérte. Estére pedig már nagyon csámcsogott, hamarosan elkezdte csattogtatni a fogát (ez fájdalmat jelent). Ekkorra már nagyon inaktív volt. Ha szóltam neki, vagy mellé ültem, nem kapta fel a fejét. Nem is nagyon mozdult. Sőt, amire már nagyon rég nem volt példa: a wc-jén kívül pisilt. Ott, ahol épp volt. Ilyet nem csinált már szinte évek óta!
Éjszaka sokszor felébredtem. Hallottam, hogy a Nyuszinak fájdalmai vannak.
Péntek reggel egyértelmű volt, hogy száguldunk vele Miskolcra. (Egyébként szombaton kellett volna visszavinni, de tudtam, hogy azt nem várhatjuk meg.)
A műtét után maradt még a sebben valami gézdarab, azt hiszem jódos. Azt ki kellett szedni. Ezt a doktor úr úgy 3 másodperc alatt meg is oldotta. Egyébként a seb picit duzzadt volt, de szép. Gyulladásnak semmi nyoma. Láza sem volt. Akkor a doki azt mondta, hogy valószínűleg ez a gézdarab zavarta már, de egyébként nincs gond. Megkapta az antibiotikum adagját és kapott fájdalomcsillapítót is.
Akkor ott egy pillanatra elég kókadt lett, meg is ijedtem. De egy kis simogatás és masszírozás után úgy láttam, hogy jobban van, csak úgy iszkolt be a hordozójába. Sőt, még le is pisilte előtte a vizsgálóasztalt.
De tényleg úgy tűnt, hogy minden rendben van.
Pár szót még váltottam az orvossal, megbeszéltük, hogy másnap azért vigyem vissza - a biztonság kedvéért.
Elindultunk haza.
Alig haladtunk 50 métert, amikor hallottam, hogy a Nyuszi a hátsó ülésen nagyon mocorog a táskájában.
Szóltam apukámnak (vele voltunk, ő vezetett), hogy lehet, hogy baj van és vissza kellene fordulni. Aztán hallottam, hogy Nyuszi nyöszörög vagy felsír röviden. Ilyen hangot nem is hallottam még tőle.
Azonnal hátra nyúltam és előre vettem a táskát és benyúltam hozzá, megsimogattam és beszéltem hozzá. Közben apa helyet keresett, hogy megforduljon. Ezek a pillanatok így utólag összefolynak, de úgy emlékszem, hogy amikor benyúltam hozzá és megsimogattam, akkor még mocorgott. Aztán kinyitottam a hordozó egyik oldalát, ahol a fejecskéje volt. A szeme nyitva volt, de az orrocskája nem mozgott. Néztem a kis mellkasát - az sem mozgott. Akkor hajtottunk be egy parkolóba, megálltunk. Mondtam, hogy azt hiszem, hogy a Nyuszi elment.
Természetesen azonnal visszakanyarodtunk az állatorvoshoz.
Berohantam, bár a szívem mélyén tudtam, hogy már nincs mit tenni.
Az asszisztens észrevett, elhadartam, hogy mi a helyzet, azonnal szólt az orvosnak.
A doki éppen egy kutyust vizsgált, de azonnal intett, hogy menjünk be a hátsó röntgen helyiségbe. Elmondtam, hogy mi a helyzet, közben kivettük Nyuszikát a táskából. A doktor a sztetoszkópjával hosszasan hallgatta, kétszer is, aztán szomorúan közölte, hogy sajnos nincs mit tenni.
Az állatorvos is és az idős asszisztense (aki szintén nagyon sokat foglalkozott a nyuszival) szinte döbbentek voltak. Hiszen a műtétet túlélte, ami egy csoda volt szinte és úgy tűnt jól van ... Szóval ők is őszintén megdöbbentek. Sajnos nem volt már mit tenni.
Megkérdezték, hogy otthagyom-e a tetemet vagy eltemetem. Egyértelmű volt, hogy eltemetem. Bár korábban nem gondolkodtam ilyesmin, de akkor ez volt az egyetlen válasz.
Betettük a kis táskájába a Nyuszit, elköszöntem és elindultunk haza. Illetve az autónál még kivettem a táskából és bebugyoláltam az egyik hófehér takaróba, amit magammal vittem. Így feküdt a hátsó ülésen.

Azt hiszem először még fel sem fogtam.
Ez persze hülyeség. Hiszen attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy elment, amikor a táskát kinyitva megláttam a fejecskéjét. Szóval tudtam, de valahogy automata-üzemmódban voltam. Nem sírtam.
Beültünk az autóba és hazaindultunk.
Elküldtem pár üzenetet gyorsan és felhívtam anyát. Amikor kimondtam hangosan is azokat a szavakat, hogy "Nyuszi meghalt", na ott vált teljesen világossá azt hiszem, akkor már rádöbbentem, hogy megváltoztathatatlan. Akkor egy kicsit talán összezuhantam.
Útközben aztán megbeszéltük még, hogy hová temetjük a Nyuszit. Van egy kertünk egy kis házikóval. Egész szép helyen. A Nyuszi is volt kinn egyszer. Amíg én szőlőt kapáltam, ő egy helyben gubbasztott és nézett. (Egyszerűen nem szeretett a lakásból kimozdulni, nem tudta mire vélni, félt. Nem is nagyon próbálkoztam végül a sétáltatással, mert nem mozdult mellőlem egy centit sem.) Szóval hirtelen az ugrott be, hogy azt a helyet "ismeri" és szép is, ott kell nyugodnia.
Még hazajöttünk a kulcsért és kivittük a kertbe.

Amíg apa megásta a sírt, addig volt időm elbúcsúzni a kis drágától. Csak ültem egy széken és fogtam az ölemben. Sírtam és még beszéltem hozzá. Simogattam és néztem, gyönyörködtem benne.
Kicsit még meleg volt a kis teste (ahogy az oldalán feküdt az autóban, az a része volt még meleg, még nem hűlt ki teljesen). Ahogy ott ültünk, mintha az utolsó melegsége szállt volna át belém. Kicsit hűvös volt, de Nyuszi még így is melegített valamennyire.
Az az utolsó pár perc még egy kis haladék volt. Azt hiszem azáltal, hogy így elbúcsúzhattam tőle, ez valamivel könnyebbé tette az elengedést. Már ha lehet ebben az esetben könnyebbségről beszélni.

2015.01.02. 11:27 - az utolsó fénykép, ami a Nyusziról készült. 

Kicsi angyalka, mintha csak aludni. És most már örökre így alszik ...

Aztán már nem volt több idő.
Betakartam még a kedvenc kék kis takarójába, mellé tettem a kedvenc kék plüssnyusziját (amivel nagyon sokat játszott), sőt, még egy közös fényképet is (még ott is vele legyek).
Így tettük be a sírba.
Elmondhatatlan volt látni, ahogy a föld lassan betemeti.
Még ott maradtam pár percet a kicsi sírnál.

NYUSZI 2008.02.14 - 2015.01.02.

Készítettünk egy "fejfát" is. Hirtelen csak ezt tudtuk összehozni, azokból, amiket éppen találtunk.
A feliratot is csak hirtelen, ceruzával készítettem.
Később majd a sírt is szebben megcsinálom (kövekkel akarom körbe rakni) és a feliratot is megcsinálom rendesen. De aznap így sikerült - azt hiszem ez így is szép. (Már ha lehet ilyesmit a szép jelzővel illetni.)

Aztán hazamentünk.
Otthon nagyon nehéz volt látni a Nyuszi szeretett kis birodalmát immár üresen, elhagyatva. Nagyon szerette ezt a kis helyét. Sokszor ki sem jött, hiába volt nyitva a

Minden érintetlen volt, ahogy Nyuszi otthagyta. Még az előző este bekészített vacsora is ott van (salátalevél és az imádott banán).

Csak szombaton volt erőm összepakolni. Akkor is azért szántam rá magam, mert fájdalmasabb volt nézni, ahogy árválkodnak a dolgai. Mindig azt lestem, hogy mivel motoszkál - ahogy korábban is időnként odapillantottam. Most is azt vártam, hogy zörögjön valamivel ...

Sokáig tartott, mire mindent összepakoltam, becsomagoltam. Az évek során sok mindene gyűlt össze. (Arról már nem is beszélek, hogy legalább ennyi maradt még Törökországban...)

Minden szépen összepakolva, a táska és a ketrec is tele. Ezeket később szépen becsomagoltam fóliába és úgy vittem le a pincébe. 

Íme, a helye most. Fájdalmasan üres.

Azzal, hogy eltemettem a Nyuszit és összepakoltam a kis felszereléseit, még nem zártam le az elmúlt közel 7 évet. Nem is akarom! Pontosan ugyanolyan fontos szerepet fog játszani az életemben a kis füles, mint amilyet korábban játszott. Örökre velem marad. És ez így is van jól - még ha most fáj is.

Az utolsó kép, amin Nyuszi élve szerepel. 2014.12.31. Ha tudtam volna, hogy mi következik, biztosan több képet készítettem volna! Nagyon bánom, hogy idén nem fotóztam többet :(

Ezt is nagyon bánom és még sok más dolgot is. 

De vannak dolgok, amiken már nem tudok változtatni, bármennyire is szeretném...

Még egy gondolat a végére.

Miért is halt meg a Nyuszi pont akkor? 

Ezen nagyon sokat gondolkodtam, agyaltam. Bár már sok jelentősége nincs, de azért bántott, hogy vajon mit kellett volna másképp csinálni.

Valószínűleg a műtét sokkal jobban megviselte, legyengítette, mint ahogy azt gondoltuk. Pénteken pedig kivették ugye azt a kis gézdarabot. Bár tényleg pár másodperc volt, de azért mégis stresszelhette. Kapott antibiotikumot és fájdalomcsillapítót. Ezek még rá is játszhattak a stresszre. (Az ismert dolog, hogy a nyulak könnyen stresszelnek és ez végzetes is lehet.) Ez és a legyengült kis szervezete vezethetett a halálához.

Legalábbis én erre jutottam. Nem tudom, hogy helyes-e vagy sem, de ezt gondolom.

Sokat gondolkodtam azon, hogy ha akkor nem viszem be, akkor nem hal meg. De tudva azt, hogy akkor már komoly fájdalmai voltak és nem nagyon mozgott ... nos, azt gondolom, hogy talán már nem épült volna fel, de fájdalmai lettek volna. 

Természetesen az is felmerült bennem, hogy ha mondjuk egy budapesti orvoshoz viszem, akkor mi lett volna. Megbíztam a miskolci orvosunkban. Nem gondolom, hogy hibázott. 

Lehet, hogy Budapesten más kezelést kapott volna - bár tudom, hogy Nyuszinak a pár órás autóút sem lett volna jó. De lehet, hogy ha mégis elviszem, akkor máshogy alakul. Lehet hogy nem.

Azt hiszem ezen már felesleges agyalni... :( 

Ami történt, megtörtént.

Ezzel az írásommal igyekszem az elmúlt napok fájdalmát is kiírni magamból. 

A közel 7 év alatt rengeteg szép és mókás emlék gyűlt össze (meg vagy 20 GB-nyi fénykép - és videóanyag). Ezek örökre megmaradnak, ezekre fogok figyelni mostantól.

Nyuszi egy kis csoda volt, egy fénysugár. Illetve nem is csak volt! Még mindig az! Az ilyen kis csodák nem tűnnek el nyomtalanul ...

Itt (is) szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki szorított a Nyusziért, végigkísérte az életét és a betegségét is.

Nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg üzenetet, a kedves szavakat, amiket az elmúlt pár napban kaptam. Tényleg nem találok szavakat, amivel kifejezhetném, hogy milyen jól esett! Köszönöm Nektek!

___________________________________________________________________________

... ha elmondhatnám ...

Drága kicsi Nyuszikám,

Ha egyetlen szót mondhatnék neked, akkor az a "Köszönöm!" lenne. 

Köszönöm, hogy 6 évig és 10 hónapig része voltál mindennapjaimnak. Amikor egy vadidegen országban elesettnek éreztem magam, te akkor is ott voltál. Te kis bolondos. Téged nézve az ember nem tudott nem mosolyogni. Neked köszönhetem, hogy bár egyedül voltam ott, de sosem voltam magányos. Te mindig ott voltál - legalábbis azalatt a 4 év alatt, amit kinn töltöttél. De azután is velem voltál, erőt adtál, hogy bármit kibírjak és elviseljek. Mert tudtam, hogy itthon vár az én bolondos nyulam. 

Köszönöm, hogy olyan sok mindent hősiesen kibírtál. Amikor beteg voltál és én azt kértem, hogy küzdj és maradj velem, akkor te megtetted. Kivéve ezt az utolsó harcot - ezt sajnos elvesztettük.

Nagyon jó nyuszi voltál mindig. Egy kicsit sem haragszom a szétrágott kábelek, megrágott falak és ajtók, megtépázott könyvek miatt. Semmiért nem haragszom, amit megrágtál. Örülök, hogy megtetted - mert neked örömet okozott. Különben is, az én hibám volt, hiszen miért hagytam elérhető helyen!

Köszönöm, hogy megvártál engem. Megvártad, hogy hazaérjek, hogy még veled lehessek pár napot, együtt ünnepelhessünk. 

Nagyon okos nyuszi vagy és a legszebb az egész világon!

Sajnálok nagyon sok mindent. Tudom, hogy néha talán mérges voltam. Talán néha hozzád is mérgesen szóltam. Nem akartam! Nem rád haragudtam - te mindig jó nyuszi voltál!

Sajnálom, hogy nem voltam jobb gazdid. Talán nem tettem meg mindent a gyógyulásodért. Talán nem vigyáztam elég jól rád. Nagyon igyekeztem, de azt hiszem sok mindent - vagy legalábbis pár dolgot - elrontottam. Nagyon sajnálom. Bármit megtennék, ha visszaforgathatnám az időt és ha tudnám, hogy mit kell másképp csinálnom! A csillagokat is lehoznám az égről. De tudom, hogy már nincs mit tenni.

Történjék bármi, nekem akkor is te maradsz A Nyuszi. Ezen semmi nem változtat.

Várj rám a Szivárvány-hídnál! Majd ott leszek!

HappyNewYear

(Ezt a bejegyzést még december 31-én kezdtem írni. Most úgy határoztam, hogy az eddig leírtakon semmit nem változtatva befejezem és megosztom.)

Eljött az év utolsó napja.
Ilyenkor az ember kicsit visszatekint az elmúlt hónapokra. Én legalábbis így szoktam.
De nem ám, hogy csak elmélázok pár percet :)
Nálam ez egy pár napos dolog.
Na persze nyilván nem fogom leírni ide pontosan, hogy mire is gondolok :)
Igazából évről-évre ugyanarra jutok: apróságok kivételével semmi sem változik.
Vannak jó és rossz napok, vannak teljesült kívánságok és megvalósult tervek ...
Vannak dolgok, amiket másképp csinálnék, vannak, amiket folytatni fogok ...
Szerintem ezek nagyjából az ilyenkor szokásos gondolatok.
A mai óévi istentiszteleten is szó volt arról, hogy a múlton rágódni nem érdemes, azon változtatni már nem tudunk. Talán az elkövetett hibák megtanítanak felismerni az alkalmat, amikor valamit másként, jobban csinálhatunk, megtanítanak nem elszalasztani a lehetőséget. Vagy nem :)
De egy új év mindig új lehetőséget jelent. Számomra tiszta lap - ami volt elmúlt, most valami új jön és azt jóvá tehetjük.
A mai prédikációban a lelkész többek között arról beszélt, hogy ez a helyzet hasonlítható akár a repüléshez. A repülőnk már a kifutópályán áll, felbőgnek a turbinák. Aztán elindul, felgyorsul. És egyszer csak elemelkedik a földtől. Ez is egy pillanat. Egyszer még a pályán száguldunk, aztán egy lendülettel már emelkedünk is. Az éjfél is csak egy pillanat. Az egyik pillanatban még 2014 van, egy másodperccel később pedig 2015.
A repülőgép fedélzetén pedig ott van a bőröndünk.
Amikor utazni készülünk és csomagoljuk össze a táskánkat, akkor igyekszünk csak a legszükségesebbek betenni. Nem viszünk felesleges dolgokat (nos azon persze lehet vitatkozni, hogy kinek mi a fontos). Szépet és jót pakolunk be.
Az "évfordulós utazásnál" is figyelni kell arra, hogy az új évbe csak a fontos dolgokat vigyük át. A szépet és a jót, csak a legfontosabbakat.
Én ezt igyekezni fogok megtartani.

Ezeket a fenti sorokat az óévi istentiszteleten elhangzott prédikáció "ihlette". Ahogy megragadt bennem, úgy vittem tovább a gondolatot hazafelé és úgy írtam le.
Ha belegondolok abba, hogy akkor még nem is tudtam, hogy micsoda veszteség fog érni 2 nap múlva ...

Nekem a szilveszterhez a templom, az istentisztelet is hozzátartozik. Egyszer lezárjuk az óévet, elbúcsúztatjuk. Majd pedig elkezdjük az új évet, Isten áldásával. Így lesz kerek egész a dolog :)

Szívemnek oly kedves kis templom ... 

Az óévi istentisztelet

Az újévi istentisztelet (úrvacsorával)

De természetesen a szilveszter nem telhet el némi szénsavas-alkohol ital kortyolgatása nélkül :)
Ezt egyrészt - rám jellemző módon - brazil sörrel oldottam meg:

Naaagyon finom :)

De volt pezsgő is:

És volt Nyuszi is...

Sajnos nem tudok úgy írni még ilyen vidám témáról sem, mint a szilveszter, hogy ne hatná át minden gondolatomat az a veszteség, ami a Nyuszi halálával ért. Igyekszem nem szomorkodni, de ez még nem mindig sikerül.

Azért annak nagyon örülök, hogy ezt az évet még Nyuszival együtt köszönthettem. Ez nagyon fontos és nagyon sok erőt ad! 

Aztán pedig meglátjuk, hogy ilyen kezdet után milyen lesz a 2015-ös esztendő.

Adja Isten, hogy örömben és egészségben gazdag legyen, mindannyiunk számára!