- valahol Törökországban -
A visszautam szerencsére jobban sikerült, mint a hazaút :) Nem tökéletesen, csak jobban!
Na persze nem is én lennék, ha teljesen simán ment volna ...
Egész jól indult. Vonattal mentem Miskolcra. Aki utazott már a Kazincbarcika-Miskolc vonalon korábban, tudja, hogy valami rettenet volt az a szerelvény. Na, most ehhez képes luxus van! Már-már intercity minőségű szerelvény közlekedik. Ami aztán végképp meglepett, hogy ezen a vonaton volt WiFi!! Ilyesmi korábban elképzelhetetlen volt :)
Szépen időben be is értem Miskolcra, ott felszálltam a budapesti vonatra.
Az viszont feltűnt, hogy a szerelvény valahonnan Szlovákiából származott. Ugyanis minden szlovák nyelven volt felírva, a térképek is a Tátrát meg nagyobb szlovák városokat ábrázoltak (illetve a szlovákiai vasútvonalat). Volt egy érdekes dolog, amit nem igazán tudtam értelmezni.
Sajnos fényképet erről a szerkezetről nem készítettem, de aki jár vonaton és találkozik ezzel, őt nagyon szépen megkérem tegye meg helyettem és küldje el nekem :) Egyértelmű lesz, hogy miről van szó, korrekt kis síléc tartó - csak nekem nem esett le.
Szlovák nyelven volt odaírva, hogy mire való, így tippelni sem tudtam.
Csak már leszálláshoz készülődve, amikor a szerkezet mellett álltam, akkor láttam, hogy rajzon illusztrálva van a használata. És akkor jöttem rá, hogy SÍLÉCTARTÓ! Zseniális!
Én egyébként meg mertem volna esküdni, hogy bicikli tárolására szolgál. Amikor néha-néha felpillantottam a könyvből, akkor azon agyaltam, hogy vajon hogyan kell odailleszteni a kerékpárt, hogy az biztosan ne zuhanjon ki. Nem jöttem rá, ami nem is csoda. Hiszen nem kerékpártartó volt :)
Ugyanezen a vonaton volt egy másik érdekes dolog. Az a kis kalapács, amivel ugye vészkijáratot lehet alkotni az ablakból (azáltal, hogy egyszerűen kiütjük). Na mármost: akárhogyan is néztem, nem jöttem rá, hogy vajon azt az üveget, ami ezt a kis doboz fedi, ugyan mivel lehet betörni, hogy a kalapácsot kivegyem belőle és betörjem az ablakot ... Persze ha netán vészhelyzet adódna! Sose lehet tudni és én szeretek jól felkészülni minden eshetőségre :)
Aztán végül annyira lefoglalt a könyvem meg a síléctartó, hogy közelebbről már nem vizsgáltam meg. De párszor azért csak elgondolkodtatott.
Végül szerencsésen megérkeztem Budapestre. Csak kb 10 perc késéssel, de ez nem számított.
Kis csomagocskámmal elindultam az ilyenkor megszokott utazgatásra a reptérre.
Egyébként a hazaúton átélt bőrönd-kaland után ezúttal csak egy kis kézibőrönddel és kis táskával utaztam. (Amiket fel tudok vinni a fedélzetre - mert én a rómaikra még egyszer nem bízok bőröndöt az tuti!!) Nyilván ez sem ment simán, mert hamar rájöttem, hogy a 8 kg semmire sem elég, pillanatok alatt meglesz. Így elég izgalommal pakoltam és sajnos sok mindent otthon is kellett hagynom. És még így is paráztam, mert túlléptem a 8 kg-t és attól tartottam, hogy nem fogadják el a fedélzetre. (Később Istanbulban titokban lemértem és jogos volt a para: 12 kg volt a kis édes. De szerencsére egyik járaton sem ellenőrizték.)
A vasútállomásról a szokásos metró-metró-busz megoldással utaztam tovább. Ha megölnek sem tudom megmondani a számokat és egyéb adatokat. Megszokásból megyek, hogy hol és melyikre kell szállnom. (Persze a metróval kapcsolatban szakértő telefonos segítsége nélkülözhetetlen! Köszi tesó :) )
A második metrón nagyon kellemes meglepetés ért! Régi kedves munkatársakkal futottam össze - ennek nagyjából nulla volt az esélye. De tényleg. És pont ezért volt hihetetlen és nagyon jó. Teljesen feldobott. Még mindig csak mosolygok ha eszembe jut. (Egy élmény volt veletek utazni egy picikét, Z és A!! :) )
Aztán kikeveredtem a reptérre. (Ja, a buszon szokásos tömegnyomor. Egy néger srác ült le mellém. Én szorongtam a kis bőröndömmel, ő pedig a gitárjával. Jól elvoltunk.)
A check in pultnál folytatódott a szerencsém, ugyanis nem mérték le a bőröndöt. Megúsztam.
Habár ott egy picit megrémültem és elbizonytalanodtam, amikor a hölgy közölte, hogy 30 percet késik a repülő... Na, mondom ez nem lehet igaz. Megint megszívom az átszállással... Aztán úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Ha valahol ott kell ragadnom, akkor az már inkább Róma legyen, mint bármely más város.
Figyelembe ajánlanám a bőröndön megfigyelhető egyedi azonosító jeleket: egy darab Turkish Airlines biléta (névvel és címmel), egy darab Swiss Air biléta (névvel és címmel), egy darab Lufthansa biléta (névvel és címmel), valamint egy csinos kis piros-fehér-zöld masni. Semmit nem bízok a véletlenre. Ezt a bőröndöt a JóIsten sem keverheti el ;)
Még egy kicsit levegőztem, sétálgattam kinn. Aztán át a biztonsági ellenőrzésen.
Sokfelé repültem már, sok reptér biztonsági ellenőrzésén végigmentem és bizton állíthatom, hogy kevés helyen szívatnak annyit, mint Budapesten :) De most még hamar meg is úsztam - előttem egy nő két pici babával volt és az ő cumisüvegjeikkel voltak elfoglalva...
A gép ugye késett. Ott ültem, olvastam és hallgattam, ahogy mellettem egy úr nagyon hangosan beszél olaszul a telefonjába. És bár alig értettem valamit, azt azért csak megállapítottam, hogy sok szó nagyon hasonló a portugálhoz. Azonnal meg is írtam a kedves brazil barátomnak, Marionak. Kielemeztük a jelenséget. Hasznosan töltöttem az időt.
(Például megjegyeztük, hogy az olasz úgy köszön el - ez az úr legalábbis így tett -, hogy: Até, ciao! A portugál pedig: Até, tchau! A hangzás szinte teljesen ugyanaz. Közöltem Marioval, hogy mázlista, mert azt már korábban megbeszéltük, hogy a spanyollal is sok a közös szavuk és sok mindent alapból megért, szóval ha akar akkor lazán meg tud tanulni két nyelvet is minimális ráfordítással. És nem fair, hogy a magyar semmihez sem hasonlít :) )
Aztán végre megérkezett a gép - majdnem akkor, amikor eredetileg indultunk volna.
Nem baj, én szokás szerint elszórakoztattam magam. Ugyanis az ember sosem tud unatkozni egy reptéren. Én legalábbis nem tudok! Annyi érdekes ember van ott... (Például aznapi legnagyobb élményem, hogy a mosdóknál összefutottam egy igazi szerzetessel. Bizony, egy olyan valódi, barna csuhással! Esküszöm én eddig még csak filmen láttam. És most igaziban is :) Aranyos volt.)
Az út nyugis volt. A kaja szokásos icipici keksz volt. A légiutas-kísérők is a szokásosak voltak. Elég türelmetlen, nem mosolygó, többségében középkorú nők és férfiak. Szerintem ez az Alitaliánál alapkövetelmény. Mármint hogy ne legyenek kedvesek. Érdekes. Ami légitársaságokkal eddig utaztam (és márpedig sokat végigpróbáltam), mindenhol nagyon kedves a személyzet - az Alitalia ebben is más.
Megszoktam, nem érdekelt különösebben.
Rómába tehát félórás késéssel érkeztünk. De még így is volt nagyjából egy órám az átszállásra. Mivel a bőröndöm miatt nem kellett aggódnom, ezért teljesen nyugodt voltam. Hamar meg is találtam az utat a B23-as kapuhoz. Szépen haladtam ám egyszer csak azt veszem észre, hogy a meglehetősen széles folyosón hatalmas embertömeg áll. Legalább 200 ember. Nekem meg pont arra kellett volna bekanyarodnom.
Ott áll az a rengeteg ember én meg nem értettem. Először azt hittem, hogy valami baleset volt (mert teljesen szervezetlenül, egymás hegyén-hátán álltak). Aztán kicsit könyököltem és furakodtam - köszönhetően a mellettem lévő portugál turistacsoportnak, akikkel pár szót képes voltam portugálul gagyogni és ezen belelkesedve imádtak és együtt küzdöttünk aztán az arabok között. Végül rájöttünk, hogy ez bizony az útlevél ellenőrzés sor lenne. Ami azért keserített el, mert komolyan legalább 200 ember állt előttem és mindenki előre akart nyomulni. Akkor kicsit megijedtem, mert abban a tempóban tuti volt, hogy lekésem a gépet. Szerencsére a portugál nénikkel együtt valahogy kikeveredtünk az embertömeg szélére. Ott kétségbeesetten nézelődtem, hogyan tudnék előrejutni. Hatalmas mázlimra megláttam egy civil ruhás rendőrt (a nyakában volt a jelvénye, onnan tudom, hogy az volt). Gyorsan integettem egyet az útlevelemmel. Hála Istennek észrevette és odajött. Megnézte, látta, hogy EU-s (amivel ugye nincs tennivalójuk, nem kell pecsételni) és intett, hogy menjek. Kivezetett a tömegből.
Akkor láttam, hogy az útlevél ellenőrzés ezen a ponton az alábbi: EGY HATÁRŐR ÜL EGY KICSIKE ASZTALNÁL. Előtte persze számítógép meg a bélyegzők. A szervezés csúcsa.
Hát mit mondjak, a római reptér egészen egyszerűen kaotikus - legalábbis azok alapján, amiket én a két utam során tapasztaltam.
Miután innen sikeresen kiszabadultam, könnyen és hamar eljutottam a B23-as kapuhoz.
Itt is busszal szállították az utasokat a repülőhöz és mivel sok idő elment, már az utolsó buszra jutottam én is. Ezt én úgy mondom, hogy ez a gyűjtőbusz, amivel az utolsó pillanatig várnak, a későn jövő utasokat is bevárják és úgy indul a repülőhöz. Ezért nagyjából 15 percet várakoztam már a buszon. Szerencsére ügyesen ki tudtam szedni egy rántott húsos szendvicset (köszönöm, Anya, nagyon fincsi volt!!) a kis bőröndömből és viszonylag kevés morzsázással be is faltam. Éhes voltam na :)
Várakozás a buszon - csak úgy lefényképeztem. Semmi értelme nem volt, de jól esett!
Aztán elindult végre a busz.
A reptér egy teljesen távoli szegletébe vittek minket, nem néztem pontosan, de olyan 5-8 percet biztosan mentünk! Pontosabban száguldoztunk - a sofőr nem igazán fogta vissza magát.
Akkor már elég sötét volt, ahogyan azt a fenti képen is lehet látni. Unottan és fáradtan bámultam ki a busz ablakán. Az egyik kanyarban egy roppant érdekes dologra lettem figyelmes. Sajnos lefényképezni nem tudtam, mert a busz gyorsan haladt és mire előkotortam a telefont, addigra már nem látszott, de megesküszöm mindenre, ami szent, hogy így volt, ahogy mesélem! Szóval az egyik kanyarban az út kellős közepén EGY FEKETE BŐRÖND FEKÜDT!! Bizony! Ott, az úton. Gondolom leeshetett az egyik bőröndszállító kocsiról szegényke. Fekete is volt a bőrönd (csak az a vonalkód fehérlett rajta) meg elég sötét is volt már, szóval ki tudja mikor veszik észre és szedik fel...
Nos, hát így vesznek el Rómában a bőröndök!!!
Annyira bosszant, hogy nem tudtam lefényképezni! Ha legközelebb arra járok (aminek persze szinte semmi esélye, de lehet, hogy feléled bennem a kalandvágy), akkor fel leszek készülve erre is és fotózom, ha látom :)
Azért döbbenetes. Rengeteg reptéren megfordultam már, de ilyennel még sehol nem találkoztam.
Ez a Róma ...
(A buszról itt is rendőrök tereltek le minket, illetve felügyelték a gépre szállást. Picike csalódást éreztem, mert nem az a csapat rendőr volt, akik a hazaúton tereltek minket. Na jó, nem is számítottam erre, hiszen az maga lett volna a csoda. De azért jó lett volna.)
És végül felszálltunk. Eljutottam Istanbulba. Elmúlt már éjjel 1 óra. Ilyenkor az Atatürk lényegesen nyugisabb mint napközben. Persze ilyenkor is rengetegen vannak, de mégis más valahogy.
Fáradt és nyűgös voltam és nem volt kedvem elvánszorogni a nagy útlevél ellenőrző állomásra. Így bepofátlankodtam a diplomaták és személyzet ellenőrző pontján :) Úgy tettem, mintha későn vettem volna észre, hogy nekem nem ott kell állnom :) De a határőr srác csak vigyorgott és intette, hogy menjek. (A kedves mosoly sok ajtót megnyit!!) Megkaptam a pecsétemet és mehettem tovább.
Átvánszorogtam a belföldi terminálra. Ott várni kellett a check in-re vagy 2 órát, ezért kerestem egy helyet, ahol leülhetek.
Elvoltam. Olvasgattam és igyekeztem nem elaludni. Közben persze kimentem levegőzni. Kellemes idő volt, egy órácskát elüldögéltem ott is.
Majd végül check in és biztonsági ellenőrzés. Ez annyira nem érdekes.
A gépem 5:50 -kor indult Batmanba.
A repülő ablakából unottan nézelődve egy érdekes dolgot állapíthattam meg.
Ahogyan pakolják a bőröndöket arról a kis szállítókocsiról be a repülőgépre, egy ember még egyszer egy vonalkódolvasóval ellenőrzi, hogy biztosan jó gépre kerül-e a csomag!
Talán valamennyire látszik, hogy a jobb oldali srác kezében ott van az a kis vonalkód leolvasó, amivel minden csomagot ellenőriz. A bal oldali srác pedig pakolja arra a szalagra.
Ezt még egyetlen más reptéren sem figyeltem meg. Igaz nem is nagyon néztem, de ezután direkt figyelni fogom!
Én már korábban is azt gondoltam, hogy az Atatürk annyira hihetetlenül forgalmas reptért, hogy ott nagyon precízen kell kezelni a csomagokat. Meg mindent. Persze hibák mindenhol előfordulhatnak, de valahogy nekem az Atatürk mindig olyan profinak tűnt :)
És ez, hogy még az utolsó pillanatban is ellenőrzik a csomagot, nekem nagyon szimpatikus volt!
Aztán innen már semmi különös nem történt. Megérkeztem Batmanba. Innen irány Siirt.
Amikor Magyarországról visszajövök, akkor nagyon szoktam utálni Törökországot (jobban, mint egyébként). Ilyenkor semmi sem tetszik. De nagyon nem.
Azonban még nekem is feltűnt, hogy a táj meglepően barátságosan néz ki. Köszönhetően a rengeteg pipacsnak. De amikor azt mondom, hogy rengeteg, akkor azt tényleg úgy értem, hogy valami hihetetlen sok. Néhol olyan összefüggő pipacsmező van, hogy teljesen vörösnek látszik a táj.
Ezen a képen most épp nem ez látszik, de azért így is szép:
Sokszor utaztam errefelé már, de ennyi pipacsot még egyszer sem láttam :)
Egy kis bolondozást nem tudtam kihagyni, de az akkor készült fényképeket inkább nem osztanám meg. El lehet képzelni, hogy egy 20 órás utazás után - piszkosan, gyűrötten, kócosan és fáradtan - még a szép pipacsmező sem képes publikussá varázsolni a fényképemet :)
Nos, azért összegezve a dolgokat egy viszonylag sima utazás volt ez!
Már meg is lepődnék, ha teljesen simán mennének a dolgok!
Azért továbbra is fogok próbálkozni - hátha egyszer sikerül totál simán célhoz érni :)
Szeretek utazni, szeretek repülni és már azt is megtanultam, hogy a bőröndre vigyázni kell.
Sőt, a legkényelmesebb, ha csak kézipoggyásszal utazik az ember.
Amibe mondjuk szinte semmi nem fér (legalábbis úgy, ahogy én pakolok), szóval már most elkezdtem agyalni, hogy milyen nagyobb bőröndöt szeretnék ...
Kísértem a sorsot, tudom. De kell egy kis izgalom az életben! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése