Egy szerencsétlen utazás

Ankara felé félúton... 

Csak kinéztem az ablakon és a látványról egy szó jutott eszembe: FELHŐHEGY

Bár a Facebook oldalamon azt hiszem elég alaposan beszámoltam már erről a bizonyos utazásról (legfőképpen unalomból - hiszen várakozás közben legegyszerűbb dolog netezni), de azt gondoltam itt is megörökítem. Pár év múlva lehet majd jókat nevetek, ha olvasom.

A történet igazából egy hete, múlt héten hétfőn kezdődött. Amikor is egészen hirtelen úgy döntöttem, hogy miért is ne utazhatnék haza pár napra.
A gondolatot tett követte, szerdán már meg is volt a jegyem.
A repülőjegy vásárlása során (illetve a keresési fázisnál) kellemesen meglepődtem, hogy végre Siirtből is el tudok jutni normális időben Istanbulba repülővel. Mindig utáltam, hogy Batmanba vagy Diyarbakirba kellett autózni - így pár órával mindig korábban kellett indulni.
Most direkt úgy foglaltam a jegyeket, hogy Siirtből indulhassak.
Ez lett volna az eredeti menet:
- Siirt 9:40 -> Ankara (érk. 11:00)
- Ankara 12:10 -> Istanbul (SAW) (érk. 13:10)
- Istanbul 14:40 -> Budapest (érk. 15:35)
Persze láttam már akkor is, hogy eléggé ki van számolva az idő az átszállásra, de eszembe sem jutott, hogy gond lehet. (Mert egyébként az az idő elég lett volna - hiszen jól ismerem mind az ankarai, mind pedig az istanbuli repteret.)

Siirt - indulás

Siirtből el is indultam gond nélkül. Az út is sima volt és kényelmes. Valami isteni finom sajtos melegszendvicset adtak a gépen :)

11:02

Ankarába is jól érkeztünk, gyorsan át is értem a 106-os kapuhoz, ahonnan az istanbuli gép indult. Az első sokk akkor ért, amikor megláttam a kiírást, miszerint 15 percet késik a gép. De ez még belefért volna. Pár perc múlva a késés már 25 perc volt. Majd végül 35 perc lett. Ekkor már tényleg kezdtem pánikolni. Akárhogy számoltam, egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy elérem a budapesti gépet.
Nagyon lassan telt az idő. Végül a gép mégis "csak" 25 perces késéssel érkezett. Így nagyjából 40 perc késéssel indultunk. Akár el is érhettem volna ...

Végre az istanbuli gépen - majdnem az utolsó sorban ültem 

Az út itt is nyugis volt, kényelmes. Persze eléggé stresszeltem az átszállás miatt, de az Ankara - Istanbul út nagyon rövid, hamar meg is érkeztünk.

13:35-kor készítettem a képet a reptérre érkezésről és ekkor gurultunk még

Rohantam a csomagomért. Az sem tartott sokáig - szerintem úgy 10 perc volt.
Ekkor mint az őrült rohantam fel a nemzetközi induláshoz. Egészen pontosan 14 órakor értem oda a check in pulthoz. A hölgy szinte az orrom előtt zárta le a check in-t. 40 perc volt akkor még az indulásig. Ha akkor elveszi a csomagomat, akkor simán elérem. Ugyanis ez a Sabiha Gökçen repülőtér nem annyira zsúfolt, mint az Atatürk.
De a hölgy közölte, hogy sajnos már lezárta és nem nyithatja meg újra.
Nem ismerem ezt a rendszert, ezért kénytelen vagyok elhinni, hogy valóban ez a helyzet.
Mindenesetre eléggé elkeseredtem.
Aztán egy kis ideges rohangálás és a teljes elkeseredettség után kimentem levegőzni és kissé lenyugodtam.
Új jegy kell, nincs más megoldás. Jegyet venni az utolsó pillanatban nem egyszerű és nem is túl olcsó. A legjobb a Turkish Airlines lett volna (közvetlen járat), de az több, mint 2000 líra lett volna. (Ami azért elég húzós,  főleg, hogy pont akkor buktam egy 114 eurós jegyet.)
Nagyon örültem, hogy az Alitaliánál nyolcszáz valahány líráért találtam jegyet. Igaz, hogy római átszállással, de az átszállás nekem sose okozott gondot. Az Alitalia társasággal eddig még sosem utaztam (pedig szinte már az összes európai társaságot végigpróbáltam) és a római reptéren sem jártam még,  ezért kicsit örültem is.
Tudtam, hogy nem lesz túl sok időm Rómában, de nem izgattam magam emiatt. Hiszen az elmúlt években rengeteg átszállásom volt és mindig gond nélkül zajlott.
Az új jegyem így nézett ki:
- Istanbul (IST) 18:40 -> Róma (érk. 20:20)
- Róma 21:30 -> Budapest (érk. 23:10)

Ha már egyszer taxis városnézésre kényszerültem ... 

Sajnos a többi kép nem sikerült (ami fontosabb lett volna), mert a taxis azt hitte, hogy sietni kell 

Ez a gép azonban az Atatürk reptérről indult. Erről a két reptérről azt kell tudni, hogy a hatalmas Istanbul szinte két ellentétes oldalán van. Az istanbuli közlekedés elég kaotikus és kiszámíthatatlan (nekem). Nem mertem kockáztatni a tömegközlekedést (na meg féltem is, hogy eltévedek), ezért nem maradt más választásom, mint a taxi.
Pontosan nem tudom, hogy mennyi időt vett igénybe ez az utazás (nekem egy órának tűnt), de azt tudom, hogy 140 lírát kellett fizetnem a végén.  Elég szívás, de legalább bőven időben átértem.

A check in-re közel egy órát kellett még várnom. Jó volt, olvastam meg bámészkodtam. (Az Atatürkön van mit! Ugyanis ott mindig rengeteg ember van, mindenféle nemzet fiai és lányai.)
Végül beadtam a bőröndöt, kicsit bámészkodtam még, aztán elindultam a kapuhoz. Útlevél ellenőrzés és biztonsági ellenőrzés után is bőven maradt időm. Ültem és olvastam.
Kicsit megijedtem, amikor kiderült, hogy ez a gép is késni fog. 35 percet írtak. De annyira nagyon azért nem aggódtam, hiszen tudtam, hogy megvan a beszállókártyám és eszembe sem jutott, hogy a római reptéren pár perc alatt nem érek át (arra meg persze nem is gondoltam, hogy a csomaggal gond lehet).

18:53 - beszállás a római gépbe (és ezután még bő félóra várakozás mindenfélére)

Végül majdnem egy órás késéssel indultunk, ugyanis valami munkálatok miatt nagyon hosszas sorakozás volt a kifutópályán.
Amikor végre felszálltunk, akkor kicsit ideges lettem, mert ahogy néztem a jegyemet, azt láttam, hogy Rómában mindössze 15-20 percem lesz. Aztán megkérdeztem az egyik kedves stewardess hölgyet is, aki megnyugtatott. Főleg mivel kiderült, hogy nem kalkuláltam bele a számolásba az időeltolódást - valamint azt, hogy én automatikus a török időt nézem :) Eszerint tehát közel egy órám volt.
Igen ám, csak pár dologra nem számítottam.
Először is arra nem, hogy a leszállás mennyire el fog húzódni. Mármint a gépből való kikeveredés. Az történt ugyanis, hogy először is nem csápra álltunk, hanem buszos megoldás volt. Rendőrök tereltek minket a buszokba. Meg kellett várni, hogy mindenki letotyogjon a gépről és feltotyogjon a buszra. Aztán a buszról rendőrök tereltek be egy épületbe.
Ott számomra érthetetlen okból sorakoztunk mint a birkák, ilyen terelőszalagok között és egy nyomozó egyenként végignézte mindenki útlevelét. Volt akit félre is állítottak. És itt is sok rendőr vigyázott ránk.
(Ennek lehet, hogy az volt az oka, hogy a gép kb fele arab volt? Nem tudom...)
(És egyébként meg egy nagyon nagyon kellemes személyes élmény miatt annyira nem is háborogtam a
rendőri ellenőrzés és jelenlét miatt. Ezt persze nem fogom részletezni. Aki tudja, hogy mire gondolok, ő most kuncog :) De én nem felejtek.)
Visszatérve a terelésre. Mivel elég hátul ültem (25D ülés) így ebben a sorban is elég hátul álltam. Ebből kifolyólag pedig elég lassan került rám a sor. Persze a nyomozó rápillantva az EU-s útlevelemre csak intett, hogy menjek. Pár másodpercet toporogtam, hogy merre is kell indulnom, aztán rohanás. Mert így is eltelt majd fél óra.
Elkezdtem rohanni. Mivel először jártam a római reptéren így gőzöm sem volt, hogy merre futok. Csak követtem a táblákat és reméltem, hogy nem kanyarodok le rossz helyen.
Közben volt egy útlevél ellenőrzés ami előtt szerencsére nem volt sor.
Meg egy biztonsági ellenőrzés (amit nem is értek, hiszen a tranzit utasokat nem szokták még egyszer átvizsgálni - ilyet eddig csak Zürichben vagy Frankfurtban tapasztaltam; most pontosan nem is emlékszem, hogy melyik reptéren volt). Itt volt sor, de mivel az idő már eléggé szorított így előre pofátlankodtam. Aztán rohantam tovább.
Nagy nehezen célegyenesbe kerültem. Már láttam a kaput. Senki nem állt már sorba beszállásra. Az ajtóban álló alkalmazott látta, hogy rohanok és már messziről hangosan kiáltotta a nevemet és kérdezte, hogy én vagyok-e az :) Megnyugodott, hogy én is megérkeztem. Lerohantam a kapun a buszhoz (mert itt is buszozás volt). A buszon vagy 7-8 későn jövő várakozott. Ahogy felszálltam, már indultunk is. Szóval az egész gép rám várt :) Milyen megtisztelő. Lehet, hogy hangosbemondón a nevemet is mondták, de nem is figyeltem a futás közben.

A lényeg, hogy végre a gépen voltam és irány Budapest! Akkor azt hittem, hogy ezután már gond nem lesz ...
De a legrosszabb része még csak ezután következett!
Amikor én szegény szerencsétlen harmadmagammal csak állok a szalag mellett. Már mindenki elment körülöttünk és egyszer csak nem jön ki több csomag én aztán még a szalagot is leállítják ...
Az évek során több tíz- (vagy száz-) ezer mérföldet repültem már, nagyon sok átszállásban is volt részem, de így még sosem jártam. Nem érkezett meg a csomagom.
Persze irány a Lost and Found. Az enyémmel együtt erről a járatról három bőrönd maradt le. Az egyik nő már másodszor jár így az Alitalával. (Ez persze nem vigasztalt egy cseppet sem.)
Másik járatról is voltak ott csomag-vesztett emberkék, ezért hosszú perceket kellett sorakoznom. Azért nem irigylem az ott ülő két hölgyet! Szegények, mindenki rájuk zúdítja minden keserűségét és haragját. Pedig ők igazán nem tehetnek arról, hogy elveszett a csomag...
Végre nagyjából fél órás várakozás után felvették az én jegyzőkönyvemet is. Aztán megkaptam az instrukciókat és utamra bocsájtottak.
Gőzöm sem volt, hogy mit kellene tennem. Ráadásul ijesztő volt azt hallani, hogy nem tudják, hol van a csomagom, mert nincs a rendszerben.
Szegény szüleim meg persze kinn vártak közben. Biztosan nem tudták, hogy miért nem jövök már ki. Csak sokára jutott eszembe egy sms-t küldeni, hogy az elveszett csomag miatt sorakozom.
Végül aztán a kis kézitáskámmal kibattyogtam és elindultunk haza.
Mivel tényleg nem tudtam, hogy ez a csomag lemaradás tulajdonképpen mindennapos dolog, ezért komolyan meg voltam ijedve, hogy végleg elveszett a bőrönd. Vagy ellopták. A legvadabb dolgok jutottak eszembe.
Hajnal 2 után értünk haza. Az útra nem nagyon emlékszem, mert elég ideges és elkeseredett voltam.

A szombat sem telt jobban. A megadott honlapokon folyamatosan néztem a csomagom számát és nem volt semmi információ.

Vasárnap délben már nagyon nem bírtam és felhívtam őket. Egy hölgy nagyon kedvesen elmondta, hogy a "rómaiknál" ezek a dolgok (hogy pl csak úgy minden előzetes jelzés nélkül valamelyik gépre feldobják a megtalált csomagot) teljesen megszokottak. Szóval nyugodjak meg, valószínűleg az aznapi járattal vagy a másnapival megérkezik és akkor ők rögtön töltik fel az információt és indítják a kézbesítést.
Lehet, hogy hülyeség, de ezzel tényleg megnyugtatott.
Aztán még családilag ünnepeltünk kicsit (anyák napja meg névnap), délután meg kicsit pihentünk. Én még el is aludtam. Estefelé ébredtem és csak megszokásból ránéztem a csomagkövetésre. Amikor megláttam a jelzést, hogy Budapestre érkezett, akkorát üvöltöttem, hogy anya a másik szobában ijedtében eldobta a kezéből a számítógép egerét :)
Akkor már teljesen nyugodt voltam. Ha már az országban van, akkor gond egy szál sem.

Ma egész nap vártam a kézbesítést vagy valami telefont, hogy mi lesz.
Végül úgy fél kettő körül hívott a DHL futár, hogy itthon vagyok-e mert csomagot hozna. Mondtam, hogy ne vicceljen már, napok óta erre várok :)
Alig vártam, hogy megpillantsam a szépséges sárga autót :)
Amikor a futár felcipelte a bőröndöt azonnal jelezte, hogy az egyik kerék kiszakadt és hogy hozzájuk már így érkezett.
Klassz.
Alaposan szemügyre vettem és nagyon gáz. A szép kis bőröndömet teljesen tönkretették. Abszolút használhatatlan. Alig volt még egy éves. Ok, nem valami nagy márka, de nem volt két fillér így sem és igazán jó kis strapabíró bőrönd volt!

Hogy az égbe tudták ezt tenni vele? Próbálkoztam a többi kerekét kitörni, de bárhogy feszegettem és ugráltam rajta és próbáltam meg bármit, nem ment.
Kinyitottam a bőröndöt és látom, hogy nagyjából minden ok (egy apróság hiányzik, de azzal nem foglalkozom, ott egye meg a fene! nem is részletezem mert nem fontos). A lényeges dolgok mind sértetlenek. Még ez a kis vacak, régi (de imádott) laptopom is. Pedig el lehet képzelni, hogy milyen fizikai behatásoknak volt kitéve szegény bőrönd - mégsem tört el semmi benne! (Azért ez is csak azt bizonyítja, hogy jó minőségű bőrönd ez, hiszen még például a könnyen törő keksz is tökéletesen épen maradt benne!)
Természetesen írtam a budapestieknek is és az Alitaliának is a bőrönddel kapcsolatban. Nagyon kíváncsi leszek a válaszra! Lehet, hogy még a bőrönd számlája is meglesz valahol ...
Szoktak vajon kártérítést adni? Vagy le kell nyeljem ezt a békát és örüljek, hogy egyáltalán visszakaptam?
Mivel nem voltam ott, amikor a bőröndöm megérkezett, így az ő feladatuk lett volna a csomag sértetlenségének ellenőrzése. Ez a sérülés annyira egyértelmű, hogy észre kellett venni. Erről kellett volna feljegyzést készíteni szerintem.
A másik dolog pedig, hogy a bőröndöt kinyitották. Ez egyértelmű.

Na, ez sem magától került rá a dobozra ...

Ugyanis volt benne egy gondosan lezárt doboz (a budapesti üzletünkbe szánt küldemény - prospektusok például). Na, ezt felbontották és aztán visszaragasztották a NAV szalagjával.
Rendben, én még ezt is megértem. Főleg mivel a honlapon olvasom, hogy minden csomagnál elvégzik a vámolást, függetlenül attól, hogy EU területéről érkezett vagy azon kívülről. Illetve azt is írják, hogy szükség esetén kinyitják a poggyászt, melyet követően ismét plombával lezárnak és a felbontásról VÁM igazolást helyeznek a poggyászba. És ez az, ami nálam nem volt meg!
Mondom, az ok, hogy kinyitják. Ha ott lettem volna is kinyithatják, nincs titkolnivalóm. De nem voltam ott, így azért valamilyen jelzés csak kellett volna a részemre, hogy kinyitották és kik voltak azok.
Ahogy már mondtam és mondom is: nem az a gond, hogy kinyitották. Ezt értem, hiszen mégis egy valamennyire gazdátlan csomagról van szó. De ha az az előírás, hogy erről egy igazolást kell tenni a csomagba akkor igenis tegyék bele! Ha te vagy én a NAV felé valamit elmulasztunk, ami előírás, akkor a nyakunkra lépnek. Ok. De akkor ők is tartsák már be felénk az előírásokat!
Szemét NAV, szemét Alitala ...

Apropó Alitalia! A gépeken még rendes kaját sem adtak! Csak innivalót meg egy aprócska zacskó minikekszet. Bizony, vagy 6-7 darab aprócska keksz - tényleg picikék, úgy 2 cm x 3 cm. És a légiutaskísérők! Nahát én még soha semmilyen társaságnál nem láttam, hogy ilyen középkorú emberkék (többség férfi, 40-50 között) dolgoztak volna ilyen helyen. Ráadásul volt egy olyan nagyon mogorva, hogy vizet kérni is féltem tőle!
Szívesen mondanám, hogy többet nem utazom Alitaliával, de sajnos a visszaútra (május 15) is náluk van jegyem. Arra viszont megesküszöm, hogy csak és kizárólag kézipoggyásszal utazom! Rájuk még egyszer bőröndöt nem bízok! Az tuti! (Lehet, hogy más társaságra sem fogok.)

Érdekes, izgalmas, szomorú és nagyon fárasztó utazás volt. Testileg és lelkileg egyaránt lefárasztott.
Soha életemben nem késtem még le egy vonatot vagy buszt sem, (Komolyan!!) És most rögtön repülőt késtem le - igaz nem az én hibám volt, de azért bosszantó.
Egyszer megpróbálom majd összeszámolni, hogy eddig mennyit repültem. De biztosan sok ezer km lesz. És ezek alatt az utazások alatt még semmilyen kellemetlenség nem ért és csomagot sem veszítettem el.
Hát most egy nap mindezekben részem volt. Egyszerre letudtam mindent.
Remélem ez egyúttal azt is jelenti, hogy most nagyjából 36 évig megint nyugodtan utazhatok! :)