Koldusok, kéregetők

Már napok óta meg akartam írni ezt a kis cikket. Egészen pontosan vasárnap óta.
De aztán valami szokás szerint mindig közbejött.
Most aztán erőt vettem magam és leültem írni - addig fel sem állok, amíg kész nincs :)
Csak azért, hogy ez is meg legyen örökítve, mert az itteni élet fontos része ...

De még mielőtt belekezdek, egy aranyos sztori: Tegnap megint a kórházban voltam (megint kontroll) és ott szokás szerint nagyon sokat kellett várnom. Egészen pontosan két órát, mert az orvos a műtőben volt, így eleve egy órás csúszással indult a rendelés. Az ottani nővérek már ismernek, szeretnek is és mindig jönnek beszélgetni kicsit. Az egyik tegnap megkérdezte, hogy lehet hogy én olyan nyugodtan viselem a több órás várakozást, miközben a többi beteg már tombol és veszekszik. Mondom, hogy én alapból nyugodt típus vagyok, elfoglalom magam, valamint szeretem nézni az embereket. Mert bizony nagyon érdekes figurák mászkálnak ott. Szegények, gazdagok, őrültek ... színes társaság szokott összejönni. Néhány kirohanásukat szörnyülködve nézem, némelyik megmosolyogtat. Így elbeszélgettünk a nővérkével kicsit. Majd amikor végre (két óra várakozás után) rám került a sor, így szólt hozzám: "Na, már eleget moziztál." Még a rendelőben sem bírtam abbahagyni a nevetést :)

Nagyon sokféle emberrel találkozom itt Siirtben. Már csak ha végigsétálok az utcán is. Vannak szegények, gazdagok, falusiak (öltözködésből egyértelmű), divatbolondok ... és van még egy jellemző réteg: a koldusok.

Csak egy kicsit vág a témába - egyébként meg cuki kép és ezért tettem ide ezt

Sok és sokféle koldus - kéregető van itt.
A szíriai polgárháború kitörése után, az elmúlt 3 évben közel 2 millió szíriai menekült jött az országba. Siirtben is vannak jó sokan. Rengetegen.
Munkához nem nagyon jutnak, nincs semmijük, így sokan kéregetnek. Meg kell azért azt jegyeznem, hogy a török állam nagyon sok pénzt áldoz a menekültekre. Siirtben mondjuk épp nincs menekülttábor, de sok más városban van. Az ott élő menekültek kapnak ételt, szállást, illetve egyéb dolgokat (szoktak például ruhagyűjtések lenni, van egészségügyi ellátás). De az itteni, Siirtben élő menekültekről (akik nem akarnak menekülttáborba menni) sem feledkezik megbaz az állam, ők is kapnak támogatást. Egyrészt ingyenes az orvosi ellátás, kapnak segítséget szállás ügyében is, élelmiszert ... Szóval nincsenek magukra hagyva itt sem. Arról nem is beszélve, hogy az emberek többsége is nagyon segítőkész. Van aki például ingyen adott ki nekik lakást, vagy segít például villanyszámlában, adnak nekik különféle dolgokat, ruhaneműt, háztartási eszközöket... stb.
Hogy is jönnek a szír menekültek a koldusok témájához?
Úgy, hogy az utcán még ma is sok szírai menekültet látni, akik koldulnak. (Vagy kéregetnek.)

Ha jól emlékszem nagyjából pont két éve volt egy nagyobb menekülthullám. Nagyon sokan érkeztek Szíriából. Akkoriban az utcán szinte minden 5 méteren ült valaki a szír útlevelével (igen, kirakta, hogy lássuk) és koldult. Mivel eleve nagyon sok koldus és kéregető van az utcákon, így valamennyire idővel kicsit "immúnis" lettem (eleinte még nem mentem úgy végig az utcán, hogy a koldusoknak ne adjak legalább 1-1 lírát; így sokszor akár 15-20 lírát is elvertem egy menettel). De az egyik ott üldögélő lányra felfigyeltem.
Törökül nem tudott, kurdul csak nagyon keveset, én meg arabul nem igazán tudok, szóval kézzel lábbal beszélgettünk. Kiderült, hogy Aleppóból jött, a házukat lebombázták, semmijük sem maradt. Az apósa ott halt meg, az anyósa még mindig kórházban van, ő a férjével és a kislányával menekült át Törökországba. Nem akartak menekülttáborba menni, ezért jöttek Siirtbe. Gondolták hátha sikerül. Egyelőre akkor éppen egy dzsámiban húzták meg magukat.
Pont akkor volt kurban bayram pár napja, így a hűtőm tele volt hússal. Elmagyaráztam neki, hogy jöjjön el hozzám és tudok adni sok húst meg egyéb dolgokat. Odamentünk együtt a férjéhez, aki tőle pár méterre koldult a kislánnyal. A férje elengedte, eljöttünk hozzám. Útközben tudtunk kicsit beszélgetni. Na jó, nem igazán :) de igyekeztünk. Gyorsan összepakoltam egy csomó húst, kávéport, teát, cukrot, csokit a kislánynak meg még amit találtam. Természetesen pénzt is adtam, hiszen nyilván a legjobban a pénzt tudják hasznosítani...
A következő pár hétben még nagyon sokszor futottam össze velük. A férje is ismerősként üdvözölt. Bár beszélgetni csak nehezen tudtunk, de azért megpróbáltuk. Egyébként a lány is és a férje is nagyon fiatalok, 25 év körüliek (ezt nem sikerült pontosan kideríteni, de arcra nagyon fiatalok). Én alapból nem szeretem az arabokat, a többség elég félelmetesen is tud kinézni, de ez a kettő kifejezetten barátságos volt. A kislányuk meg egy kis tündér. 4-5 éves lehetett, de nagyon okos és aranyos, ott ugrándozott, játszott a kövekkel. Ő még nem igazán fogta fel a helyzetüket. (Viszont ami megdöbbentett, hogy a kislánynak volt egy aranyfoga!!)
Szóval sokszor összefutottam még velük. Ilyenkor mindig adtam nekik bőven pénzt, sokszor beugrottam a legközelebbi boltba és bevásároltam nekik - főleg a kislánynak gyümölcslevet, tejet, ennivalót.
Aztán egyszer megint találkoztam velük, egy áruház előtt ültek a földön, a kislány az apuka ölében aludt. Akkor elmesélték, hogy úgy döntöttek mégis elmennek Gaziantepbe, az ottani menekülttáborba. Már november volt, elég hűvös, jött a hideg idő és a dzsámiban sem nagyon volt már hely, ezért döntöttek úgy, hogy mégis mennek. Akkor gyorsan beszaladtam egy játékboltba és vettem a kislánynak egy olyan plüssállatot, amit párnává lehet széthajtani. Meg persze adtam még pénzt is, hogy legyen az útra is.
Így köszöntem el az én kis szír családomtól.
Azóta nagyon sokszor eszembe jut, hogy mi lehet vajon velük. Talán egyszer meg is látogatnám őket, de lehet, hogy ennyi idő után nem ismernénk már meg egymást. Azért remélem jó soruk van és remélem, hogy a kislánynak megvan még a párnácskája ...

Ez a kis történet most kikívánkozott belőlem, mert a koldusok témájához szerintem hozzá tartozik. Ilyen koldusok is vannak.
De vannak másfélék is:

Van, aki fekete csadorban ül az utcán, teljesen elfedve magát. Ebben az esetben ugye nem tudni, hogy ki van a csador alatt. A hang alapján valószínűleg nő, de biztos nem lehet benne az ember.
De olyan is van, aki nem teljes arcot elfedő csadorban ül - így azért látni, hogy ki van a kendő mögött.
Egy alkalommal láttam, hogy két ilyen fekete ruhás nő ül egymástól úgy 10-15 méterre. Gondoltam adok nekik 2-2 lírát (látszott rajtuk, hogy idősebb asszonyok). Odaértem az elsőhöz, odaadtam a pénzt, mentem tovább a másodikhoz, neki is odaadtam. Majd szépen, komótosan elindultam tovább. Hallom én, hogy valaki mögöttem kiabál, de nem hittem, hogy nekem. Egy idő után valamiért mégis visszafordultam és látom, hogy az egyik fekete ruhás asszony fut utánam. Megálltam, utolért és mondta, hogy ő tudja, hogy a másik nőnek 10 lírát adtam és hogy neki is adjak 10 lírát. Teljesen megdöbbentem. Mi van? Hát kiderült, hogy a két nő figyelte egymást és a másik azzal hencegett, hogy ő 10 lírát kapott tőlem - pedig ez nem igaz. Nagy nehezen sikerült megértetnem a nővel, hogy ez tévedés és folytathattam az utam. De innentől kezdve már óvatosabb voltam a koldusokkal - sőt egy idő után már nem is adtam senkinek. (Azért az elmúlt évek alatt jó pár száz lírát osztottam így szét csak az utcán!)
Férfiak is ki szoktak ülni koldulni, de ez a ritkább. És ők is inkább csak olyankor, ha valami fogyatékosságuk van. Például többször látok egy férfit (szerintem szír), akinek az egyik lába hiányzik.

Aztán van aki kisbabával, gyerekkel ül és koldul. Rájuk nagyon tudok haragudni. Pont valamelyik nap láttam egy asszonyt aki egy nagyon picike babával ült az utcán. Nem értek nagyon a gyerekekhez, de ez annyira nagyon icipici volt, hogy szerintem maximum 4 hónapos lehetett. Nos, az én véleményem az, hogy egy ilyen kicsi babának nem jó ha órákat az egyre hűvösebb utcán van. Ok, még nincs teljesen tél, de azért a 15 fok körüli hűvös hosszú távon már nem kellemes még nekem sem ...
Amikor tudom, hogy azért hozza ki és teszi ki ennek a gyereket, hogy még több együttérzést és még több pénzt csikarjon ki az emberekből - na ez undorító.
Már az is megszokott, hogy pénteken (imanapon) a dzsámi körül üldögélnek - a pénteki imáról jövet a férfiak inkább hajlamosak pénzt adni...
Egyébként néhányan már erőszakosak is - nemcsak a gyerekkel levő nők, hanem a gyerek nélküliek is. Nem csupán ülnek az utcán és úgy szólítgatják meg az embereket, hanem odamennek a tea- vagy kávéházakban vagy éttermekben az asztalokhoz. És addig nem mennek el amíg nem kapnak valamennyi pénzt.
Egy alkalommal pont egy cukrászdában ültem. Egy asszony két kisgyerekkel jött koldulni minden asztalhoz. Kapott is néhol valamennyit, én is adtam pár kurust. Megittam lassan a kávémat majd kijöttem és elindultam még egy helyre. Egyszer csak látom, hogy az egyik padon ott ül az asszony, a gyerekek meg vattacukrot esznek (1-1 líra darabja). Nos, hát ezért volt a nagy koldulás? Vattacukorra? Mi van azzal, hogy éhesek vagyunk, nincs mit ennünk??

Egy másik csoportja a koldusoknak néha bosszantó, néha elszomorító. Ők a gyerekek. Azt tudni kell, hogy néha a gyerekek önszántukból vannak az utcán és ők nem is csak koldulnak, hanem valamit tesznek is az adományért. Például van, aki papírzsebkendőt árul (megveszi fillérekért az áruházban, aztán eladja és kicsit nyer az üzleten). Van sok olyan is, aki egy szobamérleggel ül az utcán és aki arra jár, annak felajánlja, hogy megméri őket - természetesen nem ingyen! (Itt meg kell jegyeznem, hogy némelyik srác már annyira rutinos, hogy szinte dekára megmondja az ember súlyát mérleg nélkül.) Éttermek előtt is szoktak ülni, mikor kijövök megrohannak. Én ilyenkor mindig viccesen megjegyzem, hogy "Na még csak azt kéne, pont evés után".
Aztán van olyan gyerek is, aki cipőt pucol. Vannak akik kifutófiúként dolgoznak. Néha 8-9 éves kölykök.
Ami elszomorító, hogy sokukat a családjuk küldi ki így dolgozni.
A bosszantó része az, amikor a kölyök csak saját magának keres zsebpénzt mondjuk a papírzsebkendő árusítással. Na, ők meglehetősen erőszakosak tudnak lenni. Akár többen is megrohamozhatnak. Sokszor nehéz őket lerázni.

Viszont a koldusoknak és kéregetőknek számomra a legbosszantóbb csoportja az, akik a lakásokba csengetnek be. Nagyon sokan jönnek. Felnőttek, gyerekek, idősek, fiatalok.
A nap bármely szakában.
Az itteni emberek elég segítőkészek, szívesen adnak ezt-azt. Tudják a koldusok is, ezért járnak házról házra.
Nem vonom kétségbe azt, hogy van, aki tényleg rá van erre szorulva és szívesen fogad bármit, amit adnak.
De tudom, mert láttam, hogy van olyan is, aki csak egy kis plusz pénzre hajt. Ugyanis nem egyszer és nem kétszer fordult már elő, hogy sok lakásban nem pénzt adtak nekik, hanem kenyeret, almát ... ilyesmit. Na, ezeket aztán a földszinten szétdobálva találtam meg. Csak a pénz kell.
Vagy volt, hogy valaki ruhát adott - azt szintén a földszinten, a szeméttároló előtt találtuk meg.

Én egyébként már ki sem nyitom az ajtót a koldusoknak (szerencsére a kis kukucskálón látom, hogy ki csönget vagy ki veri az ajtót).
Ami miatt mégis eszembe jutott, hogy erről írnék egy keveset, az a vasárnapi eset. Vasárnap az ember - én legalábbis - szeret lustálkodni. Itt sajnos nincs templom, ahová ezen a napon mehetnék, ezért sokáig lustálkodom. Most vasárnap is úgy fél 10 körül még pizsamában iszogattam a kávémat, amikor valaki becsengetett. Itt tudják rólam, hogy 10 előtt nem igazán vagyok elérhető egyébként sem, de vasárnap meg szinte teljesen hagyjanak békén - legalábbis estig. Tehát nem vártam senkit. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel, ha valaki el akar érni, akkor majd felhív.
De aztán csak elkezdtek nagyon csengetni, már folyamatosan. Emellett az ajtót is verték és még az ajtón levő kopogtatóval is zörögtek. Jó nagy hangzavar volt, olyan pánikszerű - egyből megállt a szívem, hogy biztosan valami gond van. Rohantam az ajtóhoz, kinézek és látom, hogy két ismeretlen lány. De gondoltam, hogy biztos valami baj lehet, ezért kinyitottam. Kéregettek. (Az egyik kislány 6, másik olyan 9 éves lehetett.)
Mivel nagyon megijedtem, ezért úgy idegből kiosztottam a kislányokat - így nem verjük senkinek az ajtaját!

Tudom, hogy Törökországban ez a koldulás/kéregetés dolog valamennyire általános. Több városban is van. Pár napja (a meccs miatt ugye) Istanbulban voltam és ott volt egy kis sétálgatás is. Hát hű, hogy ott kik vannak az utcán - mármint koldusok! Láttam sok érdekes figurát, de a legdöbbenetesebb egy őrült lány volt, aki eltorzult arccal, négykézláb (a kezein papucs volt) sétált az emberek között. (Mondjuk szerintem megjátszás lehetett inkább ... bár a mai világban én már semmit nem merek állítani.)

Mióta a szíriai menekültek itt vannak, azóta talán még nagyobb problémát jelentenek a koldusok (bizony előfordul, hogy a törökök és a szírek összevesznek a "jobb helyekért".)
Azt is hozzá kell tennem, hogy itt - konkrétan Siirtről tudok nyilatkozni - azért a szegények nincsenek ám magukra hagyva. A hajléktalanoknak van szállás, van étel. A szegények is kapnak élelmet, különféle segélyeket (anyagit és fizikait is). Tehát senki nem éhezik, nem alszik az utcán - nincs igazából rákényszerülve a koldulásra.
Én az évek során (ahogy mondtam, nagyon sok pénzt osztogattam már így szét az utcán) rájöttem arra, hogy nem érdemes így fillérenként adni. Mert előfordul, hogy nincs is rászorulva az, akinek adom. Akinek meg nem adok, lehet, hogy neki tényleg kenyérre kellene. Szóval ezt a dilemmát úgy oldom meg, hogy nem adok. Mármint az utcán. Inkább adok alapítványoknak, menekülttáboroknak. Így biztosan oda megy a pénz, ahová tényleg kell!

Csak egyetlen kivételt teszek. Van egy bácsi, akit csak úgy hívok, hogy "az én koldusom". Ő már 5 éve bizonyos rendszerességgel megjelent az ajtóban. Amikor még az ötödik emeleten laktam, oda is felmászott (pedig azt még én is csak nagyon nehezen tudtam megmászni, lift nincs). Nagyon öreg, hajlott hátú bácsi, bottal is csak nehezen jár. Az egyik szemére vak (az teljesen fehér), a másikon is hályog lehet, mert azzal is alig lát (nagyon nagyon közel kell tartania a pénzt, hogy lássa). Kurd bácsi az biztos, törökül nem tud. Mindig mondott nekem valamit (áldás-féle), de nem értettem. Egyszer próbált beszélgetni, de sajnos azt sem értettem. Na neki mindig adok 5-10 lírát. Ő az én koldusom. Az egyáltalán nem érdekel, hogy mire költi, hogy tényleg rá van-e szorulva. Neki adok és kész.
Néha hónapokig nem jön - már most is több hónapja nem jött. Ilyenkor mindig megijedek, hogy lehet, hogy meghalt szegény (már tuti 80-90 éves lehet). Remélem, hogy nem és remélem, hogy hamarosan megint becsönget! Amikor így, hónapok után egyszer csak megjelenik, akkor mindig nagyon örülök - mert ez azt jelenti, hogy jól van, hogy nincs baja és él. Olyankor madarat lehet velem fogatni az örömtől :)

Ja, és van még egy kivétel. Majdnem elfelejtettem :) Néha szokott járni az utcán egy pár. Férj és feleség. A férj vak, a felesége vezeti mindig. A férj a feleség vállát fogja. Ők így járkálnak a házak között és valami csodálatosan énekelnek. Igazából vallási énekeket, amit nem is értek, de a hangjuk az nagyon szép. Nekik is szoktam ledobni 5 lírát (igen, ledobni az erkélyen, az ilyen házak között járó koldusoknak és kéregetőknek az erkélyről dobálnak le pénzt).

Nos, szerintem erről a témáról is lehetne még többet írni. Biztosan van, amit kihagytam. Majd ha később eszembe jut, akkor pótolom :)
Egyébként szinte biztosra veszem, hogy ez nem csak törökországi probléma. Koldusok a világ minden táján vannak. Olyanok is, akik tényleg koldulni kényszerülnek és bizony vannak ál-koldusok is.
Persze lehetnek egyértelmű jelek, amikből tudható vagy legalábbis sejthető, hogy ál-koldussal van dolgunk. De azért inkább általánosabb, hogy nem tudjuk megítélni, hogy ki a rászoruló.
Mi a legjobb megoldás? Adni vagy nem adni (mármint az utcán)?
Ha valaki tudja a helyes választ, kérem nekem is szóljon! :)