Külföldiként Siirtben

Teljesen véletlenül jött az ötlet, hogy ezt is meg kellene próbálnom megírni.
Bár ez talán kicsit rázós lesz... Eddig próbáltam úgy írni, hogy minél kevesebb személyes vonás legyen. Ez a cikk viszont rólam szólna.
Nos, legyen, aminek lennie kell :) Elkezdem. Aztán majd valamikor befejezem és megosztom. Vagy ha úgy ítélem meg a végén, hogy nem publikus, akkor törlöm :)

Azért meg fogok ám próbálni megtenni mindent, hogy minél kevesebb személyes vonás legyen benne! ;) Az életem ezen szakaszát nem akarom nyilvánosság elé tárni - legalábbis nem jobban, mint azt már eddig is megtettem :)

                                                             "Üdvözöljük Ázsiában"

Kezdjük az elején.
Először 2009. júliusában jöttem ide, Siirtbe. Előtte nem jártam még Törökországban sem, Siirtet illetve a keleti régiót még csak el sem tudtam képzelni.
Amikor megérkeztem, annyira el voltam varázsolva, hogy semmi negatívumot nem vettem észre, semmi sem tűnt nehéznek, eszembe sem jutott, hogy nem lesz egyszerű itt élni. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy vonzott az ismeretlen - kicsit varázslatosnak találtam azt, amit azelőtt nem ismertem és ami annyira különbözött az általam megszokottaktól.
Ezért hamar döntöttem, hogy itt a helyem.
Akkor, ha jól emlékszem, talán két hétig maradtam itt. Majd hazautaztam. Végül pedig 2009. október 23-án keltem útra. Pont éjfél után léptem át a török határt, tehát a születésnapomon (okt.24).
Autóval jöttem, ami nem volt egyszerű. De megoldottam.
Törökországon belül is 2 napos autókázás volt, kis pihenőkkel, mire végre Siirtbe értem.

                                                 "Üdvözöljük városunkban" - Siirt

Az első napok megilletődöttsége, a berendezkedés után lassan kialakultak a dolgok, a "napi rutin".
A hivatalos ügyintézések során hamar megtanultam, hogy a török hatóságok itt Siirtben meglehetősen .... hmmm, hogy is mondjam finoman  .... szóval rugalmasak. Nem is mindig kell kenőpénz, elég, ha szépen kér az ember :) Volt például néhány magyar nyelvű papírom, amit utólag kértek a tartózkodási engedélyhez. Ezeket elméletileg még otthon le kellett volna törökre fordíttatnom és hitelesíttetnem. Mivel ez nem volt meg, úgy oldottuk meg, hogy én gyorsan lefordítottam angolra, majd azt itt elvittem egy hivatalos fordítóhoz (itt csak angol nyelvű van - legalábbis akkor az volt, nem tudom, hogy azóta van-e más nyelvű, de magyar tuti nincs). Vele egy jelképes összegben meg tudtunk egyezni, hogy az általam angolra fordított szöveget törökre fordítja, hitelesíti majd elveszíti :) Így csak az én eredeti magyar és az ő hitelesített török fordítása lesz meg, ami tökéletes ...

                                            a kis kék könyvecske - a tartózkodási engedély

A tartózkodási engedély már simán ment. Bár legalább 30 fényképet kértek, nem is számoltam hány papírt kellett kitöltenem, ujjlenyomatot vettek, legalább 20 irodán kellett keresztül mennem (innen oda, itt ezt intézni, ott azt). De végre benne voltam a rendszerben. Onnantól pedig csak fizetni kellett és meghatározott időre megadták a tartózkodási engedélyt. Szép kék kis könyvecském lett :) Ezt azután mindig hosszabbítani kellett. A hosszabbítás abból állt, hogy besétáltam a rendőrség idegenrendészeti osztályára (ahol már jól ismertek), kitöltöttem négy papírt, leadtam vagy 10 fényképet (erős a gyanúm, hogy az 5 év alatt összegyűjtött fényképeimmel egy szobát tapétáztak ki), elsétáltam egy másik irodába, befizettem a díjat, visszasétáltam a rendőrökhöz, leadtam az igazolást, majd kb 2-3 nap múlva mentem vissza a tartózkodási engedélyért. Eleinte még kicsit borsos volt az engedély ára, így egyszerre 3 hónapot "vettem". Idővel lényegesen lecsökkent a díj, legutóbb már 2 éveset vettem (szinte annyiért, mint régen a 3 hónaposat). Ami, mint utóbb kiderült, mázli volt! Mert úgy tudom, hogy behoztak közben egy szigorítást, hogy csak egy évre adják ki a tartózkodási engedélyeket és valamit szigorítottak az ellenőrzésen is. Mivel engem egyelőre nem érint, ezért nem nagyon foglalkoztam vele. Csak valahol mintha ilyesmit olvastam volna, de kedvem nem volt belemélyedni a témába.

A török nyelvvel sokáig voltak problémáim. Ugyanis megérkezésemkor csak a legminimálisabb szavakat ismertem. Persze próbáltam már előzőleg itthon mindenféle interneten összeszedett dolgokból tanulni, de sok kedvem nem volt hozzá. Elmondhatom, hogy még alapfokon sem tudtam beszélni. Amikor szóltak hozzám csak udvariasan mosolyogtam és egy büdös szót nem értettem. Ha kérdeztek valamit, akkor arra rávágtam, hogy "Evet" (igen), ha erre furcsán néztek, akkor rávágtam, hogy "Hayir" (nem).
Az első pár hónapban azzal foglalkoztam, hogy legtöbbször, amikor csak megtehettem szótárral kezemben ültem a tévé előtt. Megnéztem mindent, a bugyuta sorozatoktól kezdve a híreken és reklámokon át az idétlen társkereső programokig (ez később egy ideig egyfajta szenvedély volt - főleg miután már jól értettem, nagyon vicces volt). Ha felismertem egy-egy szót, akkor azt gyorsan megnéztem a szótárban. A mondatok jelentését próbáltam az ismert szavak alapján összerakni, ha feliratot láttam, azt szótár segítségével azonnal fordítottam. Emellett persze próbáltam beszélgetni is. Eleinte meglehetősen kamikaze módon. Mondtam én mindent, nem érdekelt a nyelvtani helyesség, a ragozás. Az első pár hónapban az emberek is türelmesek voltak, próbáltak lassan, érthetően beszélni, egyszerűbb szavakat használni.
A leghatásosabb ösztönző az volt, hogy itt egy emberen kívül angolul senki nem tudott és így nem tudtam szinte senkivel sem beszélgetni.
Pár hónap után felfedeztem, hogy az egyik kedvelt éttermemben az egyik pincér egész jól beszél angolul. Azután folyton odajártam :) A srác is örült nekem, mert legalább volt alkalma gyakorolni a nyelvet, én meg azért örültem, mert ő volt a második ember, akivel nagyjából normálisan el tudtam beszélgetni :)
Úgy fél év alatt jöttem fel a török nyelvvel olyan szintre, hogy már szinte mindent megértettem és majdnem mindent meg tudtam magyarázni.
Ekkor már idegenekkel is szóba mertem állni. Tudom, hogy hülyeség, de azelőtt nem mertem :) Féltem, hogy kinevetnek ha valamit rosszul mondok. Na, most már ilyen gondom nincs - nem érdekel, ha valamit rosszul mondok, be sem áll a szám ;)
A legbüszkébb akkor voltam, amikor épp a nagy bazárban (olyasmi, mint a piac, de nem zöldség meg gyümölcs! ruha meg ilyesmi) az egyik eladó bácsival beszélgettem, mire megkérdezte, hogy Ciprusról jöttem-e. Mondom nem és kérdezem, hogy miért. Mondja, hogy hát mert olyan akcentusom van, mint az észak-ciprusi törököknek :) (Egyébként manapság már akcentusom sem mindig van :) )
Ami talán érdekes lehet, az a magyar nyelvvel való kapcsolatom. Egy idő után megfigyeltem, hogy amikor napi 24 órában csak és kizárólag törökül beszélek és csak török szót hallok magam körül, akkor már gondolkodni is törökül kezdek. (Egyébként most is, miközben ezeket a cikkeket írom a blogba, sokszor előfordul, hogy visszaolvasom a leírt szöveget és a fejemben máris fordítom törökre valamiért.)
Az otthoniakkal, családdal, barátokkal nem szoktunk élő szóban beszélgetni, csak írunk egymásnak. Írás során ugye van idő gondolkodni a szavakon. Ha sokáig egyáltalán nem használom a magyar nyelvet élő szóban, akkor beszélgetés során előfordul, hogy egyszerűen nem jutnak eszembe hirtelen bizonyos szavak. Van, amikor automatikusan törökül szólalok meg otthon. És hirtelen fel sem tűnik ám, csak azt veszem észre, hogy kérdőn néznek rám :) Amikor hosszabb idő után megyek haza, akkor az első pár napban nagyon szokatlan, hogy mindenhol csak magyar szót hallok. Az Istanbul-Budapest repülőn még zavar is, ha nagyon beszélgetnek mellettem magyarul :)
Emlékszem egyszer otthon voltam, be volt kapcsolva a tv, valami ismeretterjesztő csatorna (talán a spektrum) én meg közben elszundítottam. Tudom, hogy mikor elaludtam, akkor valami magyar nyelvű műsort néztem. Felébredek, a tv még mindig be volt kapcsolva és valami új műsor ment. Bámultam már egy ideje amikor leesett, hogy az meg törökül szól. Na, ott egy pillanatra összezavarodtam: most akkor mi van? hol vagyok? a szoba az tuti magyar, de a tv törökül szól? :) Aztán persze sikerült teljesen felébrednem és leesett. De akkor ott vagy két percig csak pislogtam bambán...
A török nyelvvel mostanra többnyire nincs gondom. A tájszólás néha megzavar - például a Fekete tenger vidéki tájszólást szinte alig értem (bár azt állítólag az itteniek sem nagyon :) ) A kurdok tudnak még érdekesen beszélni törökül - mármint azok, akik csak nagyon sokára tanultak meg törökül és alig használják a nyelvet. Például egyszer hónapokon át gondolkodtam, hogy egy ember mit is akar folyton mondani. A három törökül "üç" (a ç-t cs-nek ejtik), az idős kurd bácsi ezt "uç" -nak mondta (aminek a jelentése többek között azt jelenti, hogy szállj, repülj). A többi szavát sem nagyon értettem, de ez tényleg bezavart - most akkor hova repüljek? És ahányszor "beszélgettünk", továbbra sem értettem. Míg egyszer bekattant, hogy basszus, hiszen a számot mondja nekem :)
Még egy utolsó gondolat a nyelvtudásomról. Szóban már legtöbbször semmi gondom nincs, de az írással néha bajban vagyok :) Ugyanis szinte teljes mértékben beszéd után tanultam a nyelvet, sok mindent úgy vettem át, ahogy itt mondják (megjegyzem a legtöbb esetben eléggé helytelenül használják a ragokat :) lazán veszik a nyelvtani szabályokat :) ). Ezért aztán írásban nem vagyok túl jó - nem is nagyon szoktam írni törökül. Ha írok is pl sms-t, emailt, akkor ugyanúgy rövidítek, egyszerűsítek, mint az itteniek. Mert így szoktam meg :) Kérdezték tőlem (akik tudják, hogy szoktam így írogatni), hogy ezen a blogon írok-e törökül is, mert szeretnék elolvasni ... Nos, lehet, hogy egyszer összekapom magam és megpróbálok valamit törökül is összehozni.

Amikor én idejöttem, akkor nem volt még itt túl sok külföldi. Konkrétan egy kanadai nőről tudtam, de vele csak egyszer találkoztam. És egy évig volt itt egy cseh lány, akivel rendszeresebben összefutottam.
Így sokszor úgy néztek rám, mint az ufóra. Nem vicc. Volt olyan, hogy szomszéd bekopogott, egyik barátnőjét hozta, aki meg akarta nézni, hogy hogy néz ki egy magyar lány... Néhány boltban, ahová gyakrabban jártam, már ismertek. Többször hallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött, hogy "ez a külföldi".

Már korábbi írásomban említettem az itteni vendégjárási szokásokat. Nos, ahogy már akkor is írtam, én már rögtön az elején kikötöttem, hogy számomra teljesen ismeretlen dolog ez a fajta vendégség vagy a "szomszéd betoppan egy csevejre" dolog. Egyébként sem szeretek pletykálni, az itteni nők nagy többsége pedig másról igazából nem beszél, csak hogy ki mit csinált. Ehhez hozzátartozik, hogy itt ugye a nők nagy többsége nem dolgozik. Nincs is más dolga mint elvégzi a házimunkát, ellátja a gyerekeket (ha vannak), ilyesmi. A fennmaradó szabadidejében mi mást tehet mint "vendégségbe" megy. Vagy egyszerűen csak beül valamelyik szomszédhoz és esznek, isznak, pletykálnak. Elrángattak néhány ilyen alkalomra, de rettenetesen unatkoztam, nem is mentem többet.
Néhányszor kijelentették, hogy nagyon szeretnének egyszer hozzám jönni reggelizni - én udvariasan közöltem, hogy sajnos akkor pont nem érek rá és én különben sem szoktam reggelizni (ez még igaz is). Egy pár ilyen próbálkozás után rájöttek, hogy nálam ez a dolog nem fog menni.
Egyébként hogy mennyire figyelik az itteniek, hogy a szomszéd mit csinál... Ahányszor nálam nyílik az ajtó, biztos, hogy valaki az én emeletemen épp akkor teszi ki a szemetet az ajtó elé. Ja, igen, mert itt minden háznak van egy gondnoka, aki felel a lépcsőházért, mossa, naponta kétszer összegyűjti az ajtó elé tett szemetet - így ezt nem nekünk kell levinni. (Van olyan eset, hogy ha pl. ruhát selejtezek és kirakom az ajtó elé, hogy Ali majd levigye, a csomag 5 perc múlva tutira nincs a helyén - valamelyik szomszéd felfedezi, hogy nem szemét és gyorsan rácsap. Nem mérgelődök, hadd vigye. De ha valami olyasmit dobok ki, amit nem akarom, hogy a szomszédok szétkapkodják, akkor kénytelen vagyok saját kezűleg levinni a szemetesbe.)

Még ehhez a szomszédfigyelő akcióval kapcsolatban:
A tartózkodási engedélyjel együtt jár, hogy néhány rendőr bizonyos időközönként megjelenik nálam ellenőrizni. Ők nem egyenruhások, civilben vannak mindig, persze igazolványuk van.
Ez igazából az én érdekemben történik. Megkérdezik, hogy minden rendben van-e, van-e valami problémám valakivel (akár szomszéddal is). Ez általában akkor jut eszükbe amikor épp meghosszabbítom az engedélyt, de pár havonta ettől függetlenül is szoktak jönni. Habár most már legalább egy éve nem voltak... na, mindegy. Szóval amikor megjelennek, az ajtóban beszélgetünk (itt nem illik idegeneket behívni, főleg nem ellenkező neműeket). Naná, hogy a legtöbb szomszéd ilyenkor teszi ki a szemetet. És persze azonnal híre megy a házban, hogy Timi férfiakkal beszélget az ajtóban. El lehet képzelni mi volt, amikor egyszerre három rendőrrel csevegtem :) Nem telt bele sok idő, jöttek is megkérdezni, hogy mi volt, ki volt. Nos, ennyire kíváncsiak ezek a szomszédok.
Ja, még ehhez a rendőri ellenőrzéshez van egy aranyos nyuszis történetem. Azt már a nyulas írásban elmondtam, hogy a nyuszi a lakásban teljesen szabadon volt. Egyik szokása az volt, hogy ha csengettek, akkor rohant megnézni, hogy ki jött. Egyszer pont így beszélgetek a rendőrökkel, amikor a nyuszinak eszébe jutott, hogy meg kell néznie, hogy ki jött. Odasétált az ajtóhoz, két lábra állt és úgy szemlélte meg a három úriembert. A rendőrök amikor észrevették néztek nagyokat, hogy "ez meg milyen állat??" (mert itt nincs ilyen lógófülű nyúl, sokan nem láttak még ilyet). Aztán nem győztek ájuldozni, hogy milyen aranyos. Képzelhetitek, amikor a három jól megtermett, marcona rendőr ájuldozik egy csöpp nyúltól :) Na, aztán a nyúl begyűjtve a kellő mértékű csodálatot bevonult a helyére és aludt tovább. Legközelebb a rendőrök már direkt kérdezték, hogy hol a nyuszi :)

                                           itt a nyuszi - mondom, hogy kihagyhatatlan ;)

Vannak kellemetlenebb élményeim is a szomszédokkal kapcsolatban.
Nem akarok túl sok mindent felsorolni, mert csak feleslegesen untatnék vele mindenkit. Csak pár dolgot, amiből lejön, hogy milyen emberek élnek itt.
Bár ez a kerület, ahol lakom, az "új kerület" kicsit elitebbnek számít, a mi házunkban is él néhány szegényebb család. Például a közvetlen szomszédomban.
Még nem sikerült megszámolni, hogy pontosan hányan is laknak abban a lakásban, de az biztos, hogy 3 generáció és hogy legalább 10-en. Egy két szalon + két szobás lakásban. Szerintem kicsit durva.
A felettem lakó szinte minden nap vagy porszívóz vagy a lakást mossa. (Azt úgy szokták, hogy felszedik a szőnyegeket, a lakást slaggal fellocsolják és a vizet belekotorják a wc-be, ami ilyen guggolós.) Ezért a csövek mentén prímán be van ázva a legtöbb helyen a plafon, de engem ez már régen nem érdekel :) Az szokott bosszantani, amikor éppen tovább aludnék, mint szoktam, de arra ébredek, hogy felettem zúg a porszívó. Mondjuk reggel 8-kor vasárnap.
A szemben levő lakásban is majdnem tízen élnek. Velük sajnos a hálószobafal közös. Alapból nagy hangon beszélnek, néha még rá is tesznek és ordibálnak - na ez úgy éjfél után annyira már nem vicces. Az meg pláne, amikor hajnal háromkor sír a gyerek és az anya felváltva énekel neki altatódal és üvölti, hogy most már aludjon.
Az alattam lakónak pedig mániája, hogy valami - számomra - rettenetes török zenét tesz be maximális hangerőn, ami nálam is tökéletesen hallatszik és majd megőrülök tőle.
A negyedik emeleten lakó pedig a legtöbb szemetét az erkélyen dobja ki, aminek egy része sajnos az én erkélyemen szokott landolni. Néha elég gusztustalan dolgot is találok az erkélyen, ami egyértelműen fentről jött. Hihi - szoktam mondani, hogy megjött a soros égi áldás :)
De mindez semmi! Ami most a legjobban bosszant, hogy megtudtam, hogy az első emeleten (ja, ha nem említettem volna, akkor most megteszem: én a második emeleten lakom) az egyik lakásban lakó családban az apa a Hezbollah terrorszervezet tagja. Ok, nyilván nem a házban fog robbantgatni, de engem akkor is bosszant, hogy egy ilyen ember ugyanott él, mint én. (Egyébként pont 3-4 napja futottam össze az egyik kislányával a lépcsőházban - olyan 6-7 éves forma lehet a kislány de már kendőt és hosszú ruhát kell viselnie.)
Na, rendben :) Vége a panaszkodásnak!
Igazából nem is panaszkodásnak szántam, csak bemutattam, hogy kb milyen emberek élnek itt, a közvetlen környezetemben. Nem is szoktam bosszankodni. Ha itthon vagyok, legtöbbször fülemben fülhallgatóval zenét hallgatok és úgy teszek-veszek, kizárva a külvilágot. Felőlem aztán kiabálhatnak :)

Ahhoz, hogy hogyan élek itt, azt hiszem hozzá tartozik az öltözködés is. Gyanítom, hogy sokakat is érdekel.
Nos, most így utólag azt kell mondjam, hogy sajnos amikor először idejöttem, akkor kendőt viseltem.
Tervezem majd, hogy később leírom a vallással kapcsolatos "élményeimet" is, ezért most abba a részbe nem is mennék bele. Talán csak egy picit.
Az a lényeg, hogy mielőtt idejöttem keresztény voltam (nem tetszik itt a múlt idő, mert vagyok!, de a mondat szerintem megköveteli). Mégpedig hívő, rendszeresen templomba járó. (Le kell írnom itt is: az a debreceni időszak volt talán az életem legboldogabb időszaka!) A kiutazásom előtt kezdtem megismerkedni az itteni vallással. Azt gondoltam nem okoz nagy gondot az itteni szokásokhoz történő alkalmazkodás, ezért elkezdtem tanulni az alapvető dolgokat és az öltözékemet is az itteni szokásokhoz igazítottam. Amikor kijöttem már kendőt viselve tettem. Mert tudtam, hogy úgy sokkal könnyebben fogadnak be maguk közé.
Ez így is történt. Nagyon nem szeretnék belemerülni ebbe a történetbe, de egyszer csak azt vettem észre, hogy szerepet játszom, a jó útra tért keresztény (magyarul: áttért) szerepét. És ezáltal magasra emeltek, mindenki csodált. A képnek eleinte könnyű volt megfelelni, be akartam illeszkedni. Ezután egy nehezebb időszak következett, nem találtam az utam, minden összeomlani látszott. Nem tudtam, hogyan tovább, hogy folytassam - nem is akartam folytatni. Elegem volt a szerepjátszásból, utáltam a ruhát, amit én saját magam aggattam magamra, nem voltam kibékülve azzal, amivé lettem. A vallás is hiányzott, ahogyan az megvolt a "régi" életemben. Ez úgy másfél évig tartott. Aztán egyszer egy nyáron hazautaztam és találkoztam egy régi lelkész ismerősömmel, barátommal. Pár órát leültünk beszélgetni és ő mondott egy mondatot, ami hirtelen helyrerakott bennem mindent. Ennek talán már 3 éve is van, de az a mondata azóta is élénken a fejemben van és azóta is megismétlem, ha úgy érzem, hogy kezdek elveszni. Akkor egyébként szétestem és összeraktam magam és ez az új Timi azt hiszem "jobb" lett, mint a régi :) Erősebb, kitartóbb, ha kell agresszívabb. Azóta nagyjából rendben vannak a dolgaim, tudom kezelni a legtöbb helyzetet. Erős vagyok és nem hagyom magam, nem hunyászkodok meg. Céltudatosabb lettem. Persze valamilyen szinten játszom tovább a szerepet (ennek egyszerűen az az oka, hogy így kényelmesebb és bonyodalommentes) És a vallásban is megtaláltam azt a békét, amit kerestem, amire szükségem van. Még a módját is megtaláltam, hogy itt a magam módján gyakorolhassam a vallásomat - még ha kicsit titokban is.
Na, az öltözködéstől már megint hová jutottam? :) De azt hiszem ezeket le kellett írnom, hogy érthető legyen, hogy miért is öltözködöm nagyjából úgy, mint az itteni vallásos nők (kendő és hosszú köpeny). De amint felszállok a repülőgépre, ezektől máris megszabadulok :)
Egyébként ez a hosszú köpeny nem olyan rossz dolog! Egyrészt mindig is szerettem a fekete dolgokat ;) Másrészt alatta nyugodtan viselhetek nadrágot, mivel a szoknyát nem nagyon szeretem. Nyáron, amikor 45-50 fok meleg van, akkor kifejezetten kellemes, hogy a köpeny alatt (aminek egyébként meglepően szellős az anyaga! és attól, hogy fekete, egyáltalán nem melegít jobban mint bármi más ruha) esetleg csak atlétát és rövid cicanadrágot viselek :)
Na a kendőt azt viszont totálisan utálom. Most már a lehető leglazábban kötöm csak fel, de így is idegesít. Ha sokáig van rajtam, megfájdul a fejem, ha meleg van izzadok, rémes lesz tőle a hajam, ha egy kis szél fúj, akkor össze-vissza fújja a kendőt is ... csak a baj van vele :) Na, mondjuk télen nem fázik a fülem :D
Összességében azért nem olyan nagy katasztrófa ez az öltözködés. El lehet viselni.
Cserébe tényleg egész normális életet tudtam itt kialakítani, nyugodtan elvagyok, senki nem zavar.
És még mielőtt valaki megkérdezné, hogy miért nem vehetem le így utólag, elmondom, hogy már évek óta hordom, így ismertek meg. Már korábban is utaltam rá, de megint leírom, hogy itt a külsőségek nagyon számítanak. Igazából csak az számít! Ha most hirtelen elkezdenék fedetlen fejjel mászkálni .... huhh, a fél város azonnal a szájára venne és ujjal mutogatni, hogy "na nézd, a magyar nő..." Jó, ha nem is a fél város, de a fél kerület biztosan :) Én ezt nem szeretném! Egyszer megpróbáltam kicsit változtatni. Vettem egy combközépig érő kabátot és nadrággal vettem fel. A kedves ismerősök azonnal igyekeztek felhívni a figyelmemet, hogy ez így nem illik. Más lenne a helyzet, ha eleve így jöttem volna ide, ha így ismernek meg.
De ez most már így van.
Tényleg megszoktam és rég nem zavar.
De nagyon szeretek otthon lenni Magyarországon, ahol aztán senki nem kotyog bele abba, hogy mit viselek...

Mit is írhatnék még ehhez a témához?
Az öt év alatt kialakítottam az én kis életemet.
Teszem a dolgom, ha van fordítani való, akkor azt megcsinálom, elvégzem a házimunkát. Eljárok vásárolni, étterembe, moziba. Megvannak a kedvenc helyeim. Járok edzőterembe, úszni.
Még mindig sokan meglepődnek, ha kiderül, hogy honnan jöttem.
Például az edzőteremben, az öltözőben szoktunk beszélgetni az ott levő nőkkel. Mivel van egy kis akcentusom, azonnal kiderül, hogy nem vagyok idevalósi. Akkor ugye a kérdések jönnek automatikusan, hogy honnan jöttem, miért jöttem, mióta vagyok itt... stb. Én ezt nem bánom, mert szeretek beszélgetni.
A múltkor volt egy aranyos történet, azóta is ezen nevetek ha eszembe jut.
Zuhanyzás után, törülközőben állok a tükör előtt és fésülöm a hajam. Mellettem egy lány sminkel, rám néz majd megszólít: "Te arab vagy?"
Mondom: "Nem, európai."
Na, erre a lány: "Hát mert olyan fehér vagy, hogy azt hittem arab vagy."
Nos, ezen akkor úgy meglepődtem, hogy szóhoz sem jutottam :) És azóta megalkottam egy új árnyalat-elnevezést: az arab fehér :) Mert egyébként én úgy tudtam, hogy az arabok inkább kreol vagy sötét bőrűek - de ezek szerint az ember mindig tanul valami újat! :)
Na de ha már a bőrszín egyébként szóba került, nem hagyhatom ki annak bemutatását, hogy itt mennyire oda vannak a fehér/minél világosabb bőrszínért. Az itteni lányok, nők általában kreol bőrűek vagy egyenesen barnák (és szegények nagyon-nagyon szőrösek). Én annyira fehérnek otthon nem számítok, de itt egyenesen hófehérke vagyok :) Ezért is jártak eleinte hozzám, "megcsodálni", hogy jé, tényleg.
Ez a világos bőrszín mánia már-már zavaró, számomra legalábbis. Például egy kisbabánál is azt nézik, hogy világos-e vagy sötét. Ha sötétebb a bőrszíne, akkor annyira már nem is szép és sajnálkoznak inkább.
A másik ehhez hasonlóan zavaró dolog a szemszín-mánia. Itt azt mondják, hogy valakinek a szeme színe vagy barna vagy színes. A színes lehet kék, zöld, szürke és még nem tudom milyen szemszín létezik. Mivel a legtöbb itteni ember barna hajú-szemű-bőrű, ezért a "színes" szemet ugyanúgy imádják mint a világos bőrszínt. Nagyon sokan emiatt színes kontaktlencsét viselnek, holott nincs szükségük szemüvegre - dioptria nélkül, csak a szemszín megváltoztatása miatt viselik. Még rám is csodálkozva néztek, amikor én nem akartam színes kontaktlencsét venni...
Egyébként amikor rossz hangulatban vagyok és előjön ez a téma, akkor meg szoktam jegyezni, hogy "miért, a barna talán nem szín?"

Nos, ez Siirt, ez az én itteni életem - egy szakasza természetesen. Ennél jobban azért nem szerettem volna belemenni abba, hogy hogyan élek itt. Szerintem ennyi is elég - lehet, hogy még sok is :)